Elönt a múlt, ledönt a jövő

Az egyik soron következő posztomhoz kerestem képeket, amikor megtaláltam ennek a bejegyzésnek a nyitóképét, egy néhány évvel ezelőtti szoborvadászatom alkalmával készített felvételemet. “Elönt a múlt, ledönt a jövő” olvasásának folytatása

Az aranyból faragott királyfi

Anglomán vagyok, habár ez nem köztudott rólam, mert nem szoktam hivalkodni vele. Anglomániám kialakulásának történetét, általános jelentőségét, hatásának a hétköznapjaimra gyakorolt vonatkozásait ma már csak azoknak mesélem el részletesen, akik egy jégkockára töltött whiskey vagy egy középerős barna sör mellett rákérdeznek. Tudom persze, az egyik skót, a másik ír, vagy mindkettő ír, de a nagyokban éppen az a jó, hogy nem kell kérdezgetniük úton-útfélen, mitől nagyok ők.  “Az aranyból faragott királyfi” olvasásának folytatása

Gondoltam, hogy gondoltad

Eleinte arra gondoltam, hogy Rózsa Péter korai zalaegerszegi szobrát, az 1966-ban felállított Gondolkodót, mely ma egy sokféle vállalkozásnak, többek között autóvezetést oktató iskolának helyet adó irodaépület előtt áll (nincs különösebb zalaegerszegi helyismeretem, de nem lepődnék meg, ha ez az irodaház egykor a helyi MSZMP székháza lett volna, vidéki városokban azok váltak idővel hasonló multifunkcionális irodatelevényekké), a hátterében látható ablaküvegre ragasztott KRESZ-táblák miatt valamelyik faviccem hősévé avatom, de aztán meggondoltam magam. “Gondoltam, hogy gondoltad” olvasásának folytatása

Aludj el szépen, büsztpalást

Nevetni fogsz ezen, pedig minden szava, minden mondata halálkomoly, még akkor is, ha esetleg együtt az egész mégsem feltétlenül felel meg a valóságnak. “Aludj el szépen, büsztpalást” olvasásának folytatása

“egy percre megfogom, ami örök”

Az 1922-ben született, 1984-ben elhunyt Kiss Kovács Gyula pályarajzára régóta készülök, szobrairól hosszabb ideje gyűjtögettem a képeket. Nem lesz szabályos, monografikus portré, ami itt következik, hiszen csak annyi köztéri szobrát fogom tudni e helyen bemutatni, amennyiről saját fényképem van, de az összképen nem változtatna igazán, ha itt sorakozna mind a harminc, ma is nagyrészt exponált helyen álló Kiss Kovács-mű. De azt remélem, hogy a kikerekedő bemutatás mégiscsak igazolni fogja régóta érlelődő előfeltevésemet.  ““egy percre megfogom, ami örök”” olvasásának folytatása

Megfordulni

Furcsa ügy ez a blogos szoborbemutatás, a bécsi Gondviselés-szökőkútnál írtam erről már korábban. Az ember körbefényképez egy szobrot, hetekre, hónapokra félreteszi, aztán időnként előveszi a képeket, nézegeti, újra félretolja őket, és a kiválasztott szobor abba a két vagy három tucat fényképbe beleragadva az idő teltével elkezdi élni teljesen új életét — nem egyszer úgy alakul, hogy már valami egészen más életet, mint amilyet él valójában vagy a maga valóságában. Sokkal inkább az őt ábrázoló fényképek életét pergeti, mint a sajátjáét — az én egykori (hetekkel, hónapokkal, évekkel azelőtti, ráadásul a technikai eszközöktől is függő) nézésemét, nem pedig a maga igazi milyenségét. “Megfordulni” olvasásának folytatása

A tenyeremen hordozlak

A blog történetében már számtalan alkalommal faggattak hevesen, illetve nem, talán úgy sokkal pontosabb ez a megfogalmazás: soha a kutya sem kérdezte még meg, hogy vajon ennek a hatvanas-hetvenes évek köztéri szobrászatával foglalkozó blognak hol vannak az innenső, hozzánk közelebb eső határai. Pedig van válasz a kérdésre.  “A tenyeremen hordozlak” olvasásának folytatása