Budapest, Mexikói út, Abandoned Railways

Fiatal koromból, bár ehhez nyilvánvalóan hozzájárul, hogy megöregedtem, határozottan olyan emlékeim vannak a budapesti tömegközlekedésről, hogy egy-egy BKV-járművön megtett út kifejezetten kellemes társasági eseménynek számított. A vadidegen utasok gyakran elegyedtek szóba egymással kedélyesen, a beszélgetések társalgások és véleménycserék voltak, ötletekkel, javaslatokkal, melléktörténetekkel, nem pedig az azonnali agresszióval és letorkollással induló szóváltások vagy veszekedések. Ha valaki tanácstalan volt a megállótól távolabbi úticélját illetően, a buszon, villamoson szempillantás alatt kupaktanács kerekedett, mindenkinek volt valamilyen elképzelése vagy nézete arról, a magát elveszettnek hitt utastárs hogyan tud eljutni különféle lehetőségeken keresztül a leggyorsabban vagy a legkevesebb megtett gyalogúttal a helyre, ahová elérni akar. És a többi, ezt nem ragozom, mert nem is minden konkrét eset volt ilyen. Ennek a tizenévesen megélt tapasztalatnak csak kései visszfénye volt az alább olvasható emlék, mely már negyvenes éveim elejéről,  2003 októberéből származik, de hogy létezett még, azt épp ez az akkori szövegem bizonyítja. Eredetileg a Magyar Narancs 2003-as késő őszi számainak egyikében jelent meg, a Bán Zoltán András szerkesztette Nyolc kis kritika rovatban, ahová ekkoriban írtam néhányszor; a szöveg végén a csillagozás az ebben a rovatban azóta is érvényes primer, sallangmentes minősítést szolgálja.

 

Utazás

Délután az M1-en

A hetvenes évek közepe táján dolgozott egy buszsofőr a 89-es járaton (a mostani 78-ason), aki úgy gondolta, mikrofonja nem csupán a megállók nevének szenvtelen ismertetésére használható (a végképp közömbös géphang sehol sem volt még). A Felszabadulás tértől a Naphegyig tartó út ily módon afféle verbális idegenforgalmi prospektussá lett, az Erzsébet híd budai végénél például nagyjából ilyenformán: „Ha balra tekintenek, Budapest egyik jelképét látják, Szent Gellért szobrát, ha a hegy tetejére néznek, a főváros másik szimbólumát, Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotását, a Szabadság szobrot.” Vagy: „Jobbra a Krisztina templom látható, ahol Széchenyi István fogadott örök hűséget feleségének.”

Egy fecske nem csinált nyarat, egy-két hét múlva az idegenvezetői ambíciókkal megáldott sofőr, rossz kor rossz helyre született gyermeke nyomtalanul eltűnt, ám örömmel írhatom, hogy kései követője akadt, noha a csatorna, Jakobson óta tudjuk, befolyásolja a kommunikációt.

A produkcióra az M1-en kerül sor, a Mexikói úton így kezdődik: „Tisztelettel üdvözlöm önöket, megkezdjük utunkat a Vörösmarty tér felé. Első megállónk a Széchenyi-fürdő lesz.” „A Hősök tere felé vezetem a járművet.” „A Bajza utcánál fogunk megállni.” És így tovább, minden alkalommal új és váratlan fordulattal, eredeti szövegezésben. Látnivaló sajnos nincsen sok a szürke alagútban, a szöveg így kénytelenül tárgyszerű, a textus kijelentés és cselekedet egységét hordozza, az elhangzó terjedelem a megállóközökhöz alkalmazkodik, a személyesség a közeghez szabott (az M2-n vagy az M3-on ugyanez az előadás elképzelhetetlen), és mindvégig feszültségben tart, vajon hány variáció adódik ugyanarra a rutinra.

Még maradnánk is, de az „Akik az Oktogonra igyekeznek, készülődjenek a leszálláshoz” mondat elhangzásánál érintve érezzük magunkat.

M1, [2003.] október 16., 15:45

*****

 

 

 

 

Reklámok

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s