Bertók Lászlóról az elmúlt harminc évben sokszor írtam. Első írásaim a pécsi napilap kulturális rovatában jelentek meg (még volt ilyen), éppen aktuális versesköteteiről szóló rövid méltatások voltak, és jótékonyan nyelte el őket az újság repertóriuma (ha van ilyen). Később beszélgettem vele (a kétkolumnás interjú Elkapni a nagy semmi szárnyát címmel 1999. áprilisában jelent meg az ÉS-ben, majd 2005-ben Bertók interjúkötetében is), köszöntöttem a hetvenedik születésnapján, felolvastam egy rövid szöveget a PIM-beli köszöntésen a 75. alkalmából, írtam pécsi kötődésű verseit összegyűjtő kötetéről (az ÉS-linken kívül a szöveg itt olvasható el teljes terjedelemben), és tavaly hosszabb írást a Jelenkorba Ott mi van? című verseskötetéről. Pécsi éveimnek talán legközvetlenebb tanúja volt, sokszor segítőm, támogatóm különböző helyzetekben, és barátságunk nemhogy túlélte Budapestre költözésemet, hanem, noha találkozási alkalmakban megritkult, szinte megerősödött és új életre kapott tőle. Nyolcvanadik születésnapjára, a mai napra azonban nem tudtam új írást készíteni; amibe belekezdtem, abba beletörött a bicskám, ezért ide most egy régebbi írásomat teszem fel. 2007-ben Szalai Kata képeket készített Bertók verseire, ezeket Budapesten és Pécsett is kiállították, a szerzők kiadásában kis füzet, a kiállítások katalógusául szolgáló képes verseskötet jelent meg — amikor Bedecs László felkért, hogy írjak a költőről a Parnasszus Bertók-összeállításába, ezt a kis füzetet választottam tárgyul. Írásom másutt az interneten nem hozzáférhető. Maga a kötet, a Két lepke csapkod a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában megtekinthető, végignézhető, az írásba ezért inkább Bertók Laciról készített különböző képeimet meg még egyet helyeztem — köszöntse ez így együtt a blogomon nyolcvanadik születésnapján, azt hiszem, jogosan használhatom ezt az összetételt így, atyai barátomat.

DSC_33632014-06-13_18-08-53
2014-ben, a könyvhéten Budapesten, a Vörösmarty téren

 

Normális formák, formális normák

Bertók László–Szalai Kata: Két lepke csapkod

Bertók László egyetlen kötetéről szeretnék írni az alábbiakban – és a kezdőmondat azonnal pontosításra szorul. A szóban forgó „kötet”, a Két lepke csapkod ugyanis mindössze egy tekintetben követi a közmegegyezésben kialakult verseskötet szokásos normáját: sajátos tördelésben közreadja a szerzőnek valamely korábbi összeállításában, gyűjteményében még nem szerepeltetett versét. Valójában 48 oldalas, vékonyfedelű, téglalap alakú füzetke, a benne szereplő szövegtest szabályos verseskötethez hasonlítva radikálisan minimális, hiszen egyetlen verset tartalmaz, vagy ha úgy vesszük, kilenc Bertók-haikut, kilenc darab „háromkát” – mindössze huszonhét rövid verssort. De ami a legfontosabb, ami a kis füzet lapozgatójának a képek túlsúlya miatt azonnal szemébe tűnik: a szerzőség ezúttal közelről sem köthető kizárólagosan a költőhöz.

A kiadványt (jobb kifejezés híján használom itt ezt a szót) mégis a verseskötet értékén kell kezelnünk, hiszen jellegénél fogva rendkívül erőteljesen reflektál arra a minimalizmus felé hajló költői beszédformára, ami Bertók pályájának utóbbi bő két évtizedében kialakult. Ez a minimalizmus korántsem szabályos tendencia, nem valamiféle fejlődési irány, kétségtelenül kitapintható azonban benne a szándékosság, a tervszerűség, a rendelkezésre álló nyelvi-poétikai tér szűkítésére és redukciójára irányuló tudatosság. Oly módon történik mindez, hogy Bertók nem megszegi a fennálló normát, hanem átalakítja, újrateremti a maga számára. Ezt a folyamatot lekicsinyítve pontosan hozza közel a kicsiny füzet.

A Két lepke csapkod esetében arról van szó, hogy a kötetben olvasható Bertók-vershez (vagy ha úgy vesszük, a kötetben olvasható kilenc haikuhoz) Szalai Kata festő képeket készített. A műleírások (a méretek, a készítési technika megadásával), az összefoglaló életrajzok tételszerűsége (kötetcímek és kiállítások, helyszínekkel, évszámokkal), s maguk a közreadott reprodukciók is mind-mind arra vallanak, hogy a kézbefogható tárgy, maga a „könyv” ebben a formában voltaképpen hagyományos kiállítási katalógusként funkcionál. Illusztrálja, a kiállításon jelen nem lévő számára közel hozza az egész vállalkozást, amelynek kiindulópontját Bertók versei, sorai, szavai adják, de amelynek természetes élőhelye mégsem elsősorban a nyomtatott papír, hanem a kiállítási tér fehér fala.

DSC_33622014-06-13_18-08-44
Vörös Istvánnal 2014 júniusában a Vörösmarty téren

Bertók László, alighanem a kezdetektől fogva, de a nyolcvanas évek közepétől, a tíz éven át tartó szonett-korszak kifejlődésétől kezdve olvasói számára is jól láthatóan tudatos, doktrinér alkotó, aki sem köteteinek megkomponálásában, sem pályájának alakításában nem hagy üresjáratot vagy kitérőt. Nem csak a nyolcvanas évek elejétől megjelent verseskönyvei épülnek egy-egy szigorúbb szervező erő köré; mintha a versei hétköznapi folyamát is mindenkor valamilyen nagyobb, felsőbb, átfogóbb elvi elgondolás szabályozná. Így volt ez már a hármas számra épülő szonettsorozatát megelőzően is (a nevezetes Bertók-szonettnek korábbi köteteiben sorra ott vannak az előkészületi fázisai); ám az a tény, hogy egy évtizeden át kizárólag ebben a saját képére alakított formában írt verset, és következetesen végigvitte, beteljesítette a hármas szám rá szabott törvényszerűségeit, kiemelte és hangsúlyossá tette költészetének ezt a jellegzetességét. A Három az ötödiken című gyűjteményt követő kötetekben is mindig jól kitapintható ez a genetikus, a versek születésére vonatkozó, az ihlet és a költői gyakorlat természetét megvilágító egységesség. Néhol ciklusra terjed ki, másutt egész kötetre (lásd éppen a 2004-es Háromkákat vagy legutóbbi kötetét, a 2007-es Hangyák vonulnak címűt). Bertók bizonyosan olyasvalaki, aki igen ritkán lép az alkalmi költészet terepére, és tudomásom szerint soha nem járt még az alkalmazott költészet terepén (ha eleget tett időnként egy-egy ilyen kérésnek, az, utóbb kiderült, éppen folyamatban lévő költői művébe is illeszkedett). Ennek a megjegyzésnek a fényében a Két lepke csapkod tanulságosan vet fel egy-két kérdést.

DSC_38402008-10-07_19-52-45
Felolvasás 2008 októberében Pécsett, a Művészetek Házában, a Jelenkor 50. évfordulóján

Kérdés ugyanis, hogy versről vagy versekről beszéljünk-e? Mit tekinthetünk Bertók Háromkák című vállalkozásában alapegységnek? A három soros, 5-7-5 szótagos, a-x-a rímelésű, cím nélküli, zárójelesen számozott haikukat, vagy pedig azokat a mindig szigorúan kilenc, a fenti módon megformált haikuból álló, címmel ellátott, címét a benne szereplő haikuk sorából, töredékéből vagy szavából vevő verseket, amilyenekből Háromkák című, három, egyenként kilenc-kilenc darabot tartalmazó ciklusra bontott kötete állt, és amilyen vers maga a Két lepke csapkod is? A verseskötet 2004-es megjelenése idején azt a benyomást keltette, hogy a kisebbik egység mindig helyére talál a nagyobbikban, a mindenkori kilenc haiku együtt, önálló címmel az asszociációnak óhatatlanul szabadabb teret nyit, mint a kötött kicsiny forma. A kis füzet a maga módján ezt a dilemmát egyértelműen dönti el, hiszen egy-egy kép tárgya mindig egy-egy haiku tizenhét szótagnyi szava, s csak az egész festészeti vállalkozásé a teljes vers – az egészet egyszerre azonban lehetetlen együttlátni. Itt említem meg, hogy az egy-egy haikura festett képek csoportját mindig az oda tartozó, őket generáló haiku tagolja, Bertók kézírásában, zárójeles számozás nélkül, hasonulva az egész vizuális koncepcióhoz – hogy az utolsó lapon végül ismerős hagyományos formájában, egyetlen versként kiszedve is megjelenjen.

DSC_38382008-10-07_19-48-36

Kérdés az is, hogy a füzetben olvasható haikuk és az ott látható képek között közelebbről milyen a viszony? Ismétlem, amire fentebb utaltam már: a Két lepke csapkod című vers, illetve a kilenc haiku nem a Háromkák című kötetből származik (noha filozofikus jellegénél és epigrammatikus tömörségénél, iróniájánál és öniróniájánál, elvontságánál és köznapiságánál, fennköltségénél és profanitásánál fogva szinte emblematikusan képviseli a kötetet alkotó vers-típust, és méltán kaphatna benne helyet, ha ezzel nem borítaná fel az ottani hármas struktúrát), hanem Szalai Kata később elkészülő képeihez íródott alapanyagul. Szalai Kata a kész, már rendelkezésére álló haikukat, háromkákat festette különböző képekké, a kis gyűjteményből kitűnően némelyiküket (vagy mindet?) több változatban is. Annak az értelmezési folyamatnak, amelynek keretét szöveg és kép viszonya adja, és amelyben mégsem annyira a szöveg és a kép, mint inkább a szöveg és a szöveg megfestése, elvontabban a szöveg megírása és a festés közötti játék zajlik le, a kezdőpontja viszonylag egyszerű. Viszonylag könnyű ugyanis megállapítani, hogy ez esetben nem illusztrációról van szó (ami irodalom és képzőművészet egyidejű artikulálódásakor a döntően szokványos eset, a megszokott norma), hanem a készen kapott írott szöveg értelmezésének egy formájáról. Az átírásról, áttördelésről, sorok és formák megváltozatásáról, új layoutról, a szó legszorosabb értelmében vett dekonstrukcióról, a vers formális terének megváltoztatásáról, anélkül, hogy az alapul vett Bertók-szöveg egyetlen betűje is átalakulna vagy változna menet közben.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Pécs, Iparosház étterme, 2004. Sárga virág, vörös bor

Szalai Bertók-megfestései elsősorban a művészetfogyasztás konvencióit forgatják ki: a verset, a szöveget rendszerint olvassuk (elolvassuk, végigolvassuk), és ez az átlagos körülmények között, a bevett konvenció szerint több időt vesz igénybe, mint a kép, amelyre ránézünk (vagy nézzük, esetleg megnézzük). A képek nézése ezúttal azonban feltételezi, helyenként kikényszeríti az olvasást, az időnkénti furcsa vagy különös elrendezés az átlagosnál nehezebb feladat elé állítja a képek nézőjét (aki egyúttal a versek olvasója is). Szorosan ehhez tartozik, hogy amit Szalai Kata végbevisz, elsősorban nem tipográfiai aktus, noha jókora adag van belőle a betűművészetből, a szó, a szöveg, a textus egy az egyben való ábrázolásából. Bertók szavait, sortöredékeit itt-ott azonban figuratív elemek is tagolják, néhol rövidebb, máshol áttételesebb asszociációs pórázra fogva, s az egész festészetet, ami itt elénk tárul, jellemzi az absztrakciónak egy igen hajlékonyan kezelt, nem rigorózus változata, a normális formák használata. A hangsúly mégsem a látáson, a láthatóságon, a látványosságon van, ám azt sem mondom, hogy a szövegen, az olvasáson, az olvashatóságon lenne. Ha van hangsúly, akkor az éppen az értelmezésen van, az értelemadás, a jelentésadás folyamatán, ami viszont ilyenformán sehol nem zárul le. Ha a képek szemlélője vagy e kis füzet lapozgatója szembesült azzal, hogy megpróbálta eldönteni, melyik az a pont, amikor még Bertók László versét olvassa, és melyik az a pont, amikor már Szalai Kata képét látja, akkor annak az értelemadási folyamatnak, amit a festő a képeivel megnyitott, a kellős közepébe keveredett. Ha pedig így tett, azonnal figyelmesebb olvasója lett egy versnek és intenzívebb szemlélője egy képnek, mint ahogyan szokásai ezt tőle formálisan vagy normálisan megkövetelik.

IMG_0001
1994, Pécs, Művészetek Háza, a Jelenkor megalapításának 35. évfordulója alkalmából rendezett felolvasóest — Tóth László felvétele

 

Advertisements

Bertók László 80 – Normális formák, formális normák” bejegyzéshez egy hozzászólás

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s