Fergetegesen egybetekeredve

Kutas László gyönyörű fiatalkori szobra jön, a komlói sportcsarnok tőszomszédságában álló Birkózók, három nyárral a forró vagy lázas 68 után állított térplasztika. Politikai vonatkozása nincs a 68-nak, annak viszont oka van, hogy az évszámot így mondom, majd látni fogja az olvasó a végén, miért. (Aki itt járva a mondatok jambikus hasításán morfondírozik, hibás úton jár. Ám ha valamit gond nélkül olvasol, gondolj rá, abba nagy gondot halmozott írója.) Kutas pályáját hasonló figurális szobrokkal indította, később alakultak úgy a dolgai, hogy a portrészobrászat alkotójává, kortársai között az arc pontos, szabatos ábrázoló szobrászává vált. Ám a komlói Birkózók még ifjúkori mű, a szobrász ambíciói közt még ott van valami hasonlíthatatlanul friss, a csonkítatlan humán idomra vonatkozó figuratív szándék.

Igaz ugyan, hogy a szobrot később állították arra a pontra, ahol most látható, látogatóját az alábbi látvány

fogadja — apró, piciny, talán ha három láb magas mészkő szobor a komlói sportcsarnok lépcsőjétől kőhajításnyira balra.

A szobor szimplasága, az indító alapgondolat itt is nagy hozadék: ott van a formálásában, a fogalmazásában az álló, jóformán jégdarabbá fagyott mozdulat,

ugyanakkor a szoborban ott van a mozgás és a sűrű dinamika is.

Kapaszkodó, fonódó végtagok, karok, lábak, koponyák, izmok, máshol ujjak és lábujjak, nagyon szabatos, a határig vitt anatómiai ábrázolás,

ugyanakkor az absztrakció is ott van, a szobrot átfogó alapforma, a gabalyodásból jövő kör uralma.

A körforma az, ami  az aktust kibontani hagyja (hátul, távol a parkolóban magára hagyott kis autóm árválkodik, arany Skodám, még ép állapotban, azóta törött már a drága jószág),

hajlott hátak, visszahúzott végtagok, s hogy mi is az pontosan, amit a blogon a mértanias formálásról gyakorta mondogatok,

ahhoz, arra gondoltam, a szobrot Antal Károly Birkózók című három alakos, a Népstadion dromoszában álló, a valóságossághoz abszolút, a végsőkig hű szobrához, a küzdés klasszikus plasztikai ábrázolásához hasonlítom, ám aztán a dolgot kukába hajítottam — mint sátán a maszlagot, hogy pontos hasonlatot írjak.

(Hasonló osztás a Népstadionnál a sportszobrok közül Búza Barnáé, az Ökölvívók, a háttérből komoly férfi néz, a két fiatal, küzdő bokszoló oktatója, onnan orront valamit; vagy tanácsokat ad.)

Hisz igazságtalan volna Kutas jóformán minimalista szobrát Antal grandiózus munkájához hasonlítani,

Kutas László komlói szobra jó, frappáns apróság, stílusa más, és az új irányába másképp araszol, ám hogy az az arasz nagyon fontos lépés épp Antal Károly szobrával hasonlítva, az vitathatatlan.

Szép, harmonikus szobor is Kutasé (a két fénykép fotózása között, ha már arra jártam, a szoborból, a mészkő anyagban, a figura bal karjában támadt lyukból kikapargattam a valaki által odatuszkolt piros anyagot, unt szivarvég vagy száradt takony volt, már aligha tudhatom; kosz, hiba),

bája és arányos formálása, kicsinység és nagyság dichotómiája ugyanúgy mosolyra indító.

És ott vannak a nagy kék, sport témájú ikonok, vagy ahogy undok szóval újabban mondani szokták, piktogramok a sportcsarnok falán, azokban is ott van a külön sztori, önálló, a küzdés témájához illő narratív folyamat,

hisz nézzük csak, hátul a pisztolyt tartó sportoló végül rálő a starthoz készülődő (női? ahonnan látom, indokolni alig tudom) atlétára. Féltés, csábítás, bosszú, a szív dolgai, vagy csak simán a baszvágy? Kraft inkább, túlzó akarat, végső diadal — és valószínű, hogy (mint a sportnak alkalmanként, mint mostanában is sokszor, akár a szörnyű dopping vagy a borzalmas csalás volna az alapja) a nagy tragédia, a halál hatalmas témája van a két piktogramban kimondva, a szobornál ácsorgónak hátul végigmutatva.

Az olvasó amúgy, azon kívül, hogy látja most a szobrot, ami a médiában talán nincs is túlajnározva, még másképp véli, ám gondolhatja már: az OuLiPo-írásmód bizonyos változatának is rögtön a tanúja — lipogrammát olvas épp. A dologról fiatal koromban Sz. Csaba (kiskorú volna?, á, ugyan!) barátomtól hallottam, aki valamikori pécsi irodalmi folyóiratomban (úgy sajátom, hogy a kért s küldött írásokat harmadmagammal válogattam a lapba, jobb tudásom-tudásunk alapján) kortárs, pontosabban kicsit korábban távozott, ám az OuLiPo-csoportosulásba odatartozó francia író munkája kapcsán szólt róla (amúgy a búcsúszámomban, ahová rögtön ott nőm, sőt addigra már törvény alapján pont házastársam, Gács Anna fordított mai angol író tollából pompás OuLiPo-paródiát): írjunk úgy, hogy abból kihagyjuk például a gyakorinál is gyakrabban használt magánhangzót (a francia író, G. P. — monogramjait kibontanom itt nincs mód, ám a név magyarul kimondva Zsorzs Pérékként hangzik — viszont valódi, könyvnyi prózát írt így, bár műfaját most tiltott szóba hoznom). A kísérő írás így hát azt csinálja végig, amit ott ő, Csaba is mutatott magyarul, s amit a szobrász is csinál a durva kődarabbal, amikor faragja: kivési, szándékosan kitörli magából a fölöst, a magyarban oly sűrűn kimondott hang írott változatát, hagyja, hogy csak a cím s a záró utolsó mondat kizárólagos privilégiuma maradjon az a bizonyos magánhangzó. A többi puszta kődarab.

Egyetlenegy “e” sem szerepel benne.

*

A szobor a Köztérkép oldalán.

Hasznosított irodalom:

Szigeti Csaba: A külső fordításról. (Én és az OuLiPo). Jelenkor, 1999. 7–8. sz. 751–760. o. Egyetértve azzal, amit tanulmányában ő mond, hogy az “e” nélküli élet rövid távon is tudatmódosulással jár, idézem az ő “e”-tlen passzusát: “Pontosan tudtam, hogy amin ülök, biztosan, stabilan, szék, asztalra könyökölök, bámulom a lámpa fényét, és folyamatosan gondolkodom, a rám törő különös dolgokról, tárgyakról, szavakról, időnként több tucatnyi bötűt írok a tollal a papírra, olykor rágyújtok, mialatt számon tartom, hogy a ‘nélkül’ állapotában vagyok. A szavak, a szavaim átalakulása miatt maga a világ, a világ drámaian átalakult.”

Az ominózus Perec-regény feltűnik Roberto Bolaño Távoli csillag című regényének egyik passzusában is (magyarul Scholz László fordításában jelent meg 2010-ben, az Európa Könyvkiadónál), ahol az elbeszélő egykori chilei mestere, Diego Soto párizsi emigrációjáról számol be: “Soto Sophie Podolski, a huszonegy évesen öngyilkos lett belga költőnő fordításával is megpróbálkozott (nem sok sikerrel), akárcsak Pierre Guyotat-val, az Eden, Eden, Eden és a Prostitution szerzőjével (ismét sikertelenül), és Georges Perec La disparation című krimijével, amelyben egyetlenegyszer sem fordul elő az e magánhangzó, és amelyet Soto úgy igyekezett átültetni spanyolra (félig sikerült), ahogy Jardiel Poncela fél évszázaddal korábban már megkísérelte egy novellában, ahol is feltűnően hiányzik az említett magánhangzó. Csak hát egy dolog e nélkül írni, és egészen más dolog e nélkül fordítani.” (Kiemelés tőlem, Cs.I.)