Zalaegerszeg

Ebbe a rovatba hosszabb ideje nem töltöttem fel posztot — valójában nem hagyott alább zsinagóga-fényképezési szenvedélyem, ám az elmúlt két évben kevesebb alkalmam volt új, számomra eddig ismeretlen helyeket felfedezni. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a rovat utolsó bejegyzése körül támadt kisebb incidens némiképp a kedvemet szegte, bár az esetet ma sem látom másképp, mint amikor azt a bejegyzést írtam: a somorjai zsinagóga előtt ottjártamkor ott heverő, a zsidó temetőből származó, héber feliratos sírkőbe állított vörös csillag minden kísérő magyarázat, a tárgy történetének, kontextusának pontosabb ismerete nélkül egy 1945 után Kelet-Európában rendre fel-feltámadó, újraszított antiszemita vádat testesített meg, és ily módon sértő volt — de a dolog a kommentekben végül elrendeződött.

A másik tényező, ami megcsappantotta kedvemet, annál örömtelibb dolog. 2011-ben megjelent és szélesebb körben is közkinccsé vált Klein Rudolf kardinális munkája, a Zsinagógák Magyarországon 1782-1918 című fantasztikus építészettörténeti monográfia, amely, úgy éreztem, minden, az enyémhez hasonló amatőr, nem tudományos próbálkozást a tárgyban okafogyottá tett. A könyvet különben már a somorjai zsinagógáról szóló bejegyzésben is használtam, hivatkoztam rá, és ott kapóra is jött, mert arról az épületről a szakirodalomban szinte semmilyen lényeges megállapítás nem volt hozzáférhető. Klein Rudolf nagyszerű könyvének módszertanából viszont az következik, hogy nem egyforma intenzitással foglalkozik még a ránk maradt, létező, álló, körbejárható, lefényképezhető épületekkel sem. A zalaegerszegi zsinagógát például, ezt a könyvben tárgyalt korszak vége felé, 1904. augusztus 20-ra elkészült és ünnepélyesen szeptember 1-jén felavatott templomot jóformán csak az általa felállított részletes, építészettörténeti és hitelvi motívumokat egyaránt ötvöző tipológia egyik illusztrációjaként veszi számba.

Mivel az egykori zalaegerszegi zsinagóga ma olyan kulturális intézményként működik, ahová hétköznapi érdeklődőként is könnyedén be lehet jutni, úgy gondoltam, ha már két egymást követő évből vannak róla borús és napos képeim, az első évben ráadásul az épületben is jártam, értelmetlen lenne szüneteltetni ezt a sorozatot. Hiszen a veleje, igazából ennek is, akárcsak a szobroknak, miközben persze tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok professzionális fotós, mégiscsak a saját fényképezésem. Nyomdaipari kapacitást vagy könyvkiadási lehetőséget ezek a posztok senki elől nem foglalnak le, egyetlen finn fának, még egy finn faágnak sem kell elpusztulnia miattuk, és rajtam kívül senkinek egyetlen fillérjébe sem kerül az egész; következzen tehát a zalaegerszegi zsinagóga.

Rögtön az épület belső előterébe lépve két tábla tűnik fel,

egy korabeli

és egy nyolcvan évvel későbbi, és a két tábla pontosan keretbe foglalja az épület történetét, mi több, megmagyarázza, értelmezi kinézetének mai jellegét. A templom felépítésének története iránt érdeklődők figyelmébe hadd ajánljam az alul, a felhasznált irodalomban linkkel megjelölt kitűnő tanulmányt, Megyeri Anna írását, ott minden részlet elolvasható arról, a város zsidó közössége miért érezte szükségét a XIX. század utolsó harmadában az új zsinagóga felépítésének, és ez a terv hogyan kelt végül a XX. század legelső éveiben életre. Abban a szövegben szerepel egy gondolatmenet arról, hogy a felavatáskor a zsinagóga belső terében emléktáblával kívántak tisztelegni a templom megálmodója, felépítésének legfőbb előmozdítója, az 1904-ben ötvenes éveinek második felében járó tekintélyes egerszegi polgár, dr. Boschán Gyula ügyvéd, a hitközség akkori elnöke a templom érdekében végzett munkája és erőfeszítései előtt, ám nincs jele, hogy ez az emléktábla valaha is elkészült volna. A templomtól nem egészen száz méterre, az egykori egerszegi gettó területén, a róla elnevezett kis utca egyik modern épületének sarkán domborműves emléktábláját, Béres János munkáját azonban 2004 őszén végül elhelyezték,

de a teljes történethez hozzátartozik az is, hogy 1944 júliusában az akkor 97 éves, már visszavonult elöljárót, a hitközség örökös díszelnökét több mint 3500 Zala megyei sorstársához hasonlóan bevagonírozták és Auschwitzba deportálták, így érte a halál.

Jelentéstanilag még egy korabeli autentikus emlékjel tartozik szorosan ide, szintén a templom belsejéből,

az 1923-ban állított, a zalaegerszegi első világháborús zsidó hősökre emlékező tábla, az utolsó olyan alkalomra, amikor a magyar történelem menetében egy súlyos kataklizma során a többség nem fordult egyik kisebbsége ellen. De a holokauszt megtörtént, magyar emberek végigcsinálták, végrehajtották, és 1944 nyarán néhány hét lefolyása alatt a teljes vidéki magyar zsidóságot, saját honfitársaikat elpusztították.

A zalaegerszegi zsinagógára, híveit elvesztvén, háborús sérülésektől sújtottan, megromlott állapotban hasonló sors várt, mint kaposvári, székesfehérvári, miskolci, békéscsabai vagy debreceni (és több tucatnyi más) társára. (A mondatba szándékosan írtam viszonylagosan kisebb sérüléseket szenvedett, a városképet jellegzetesen domináló épületeket, amelyek egy darabig vagy évtizedekig a helyükön álltak.) Miután az 1960-as években a Magyar Izraeliták Országos Szövetsége mint fenntartó sok más zsinagógával egyidőben ezt is eladta az államnak, az 1970-es évektől ennek az épületnek az esetében is napirenden szerepelt a zsinagóga végleges lebontásának lehetősége. A zalaegerszegi zsinagóga sorsa tényleg csak egy hajszálon, néhány tíz méteren múlott, hiszen a zalaegerszegi belvárost (gondoljunk az utcájával párhuzamosan futó Kossuth Lajos utcára) ebben az időben alakították át tökéletesen, egész negyedeket cseréltek az akkor korszerűnek és hatékonynak tartott építési technológiával felhúzott épületekre, sorházakra, közintézményekre. Végül azonban a zalaegerszegi ingatlankezelő vállalat tulajdonába került épülettel kapcsolatban a helyi vezetés a megőrzés, a felújítás és a kulturális hasznosítás mellett döntött. Pelényi Gyula vezető építész tervei alapján renoválták,

a felújítás elsősorban az új feladat funkcionalitását, és csak kisebb részben a részletes történeti hitelességet vagy a betűhív rekonstrukciót tartotta szem előtt. Az épület belsejében a nagy, átfogóbb építészeti egységek, a fő osztások és a szerkezet, néhány díszítőelem is felismerhetően megmaradt, ellentétben a korszak sok átalakított, tudományos vagy kulturális hasznosítású egykori zsinagógájával,

ám jószerével minden apróbb ornamentális részlet eltűnt,

a stukatúrák például üresen, az eredeti faldíszítések nélkül futnak a belső boltíveken.

Ugyanez mondható el a világítótestekről, amelyeknek semmi köze az eredeti csillárokhoz nincs, mi több, jellegzetesen korjelzőek saját idejüket, az 1980-as évek elejét illetően (hányszor csíptem be az ujjamat az üvegbúra és a rugós tartóelem közé a billegő létra tetején egyensúlyozva, az üvegbúra szétpattanásától rettegve odahaza, az ezekre hasonlító, persze jóval kisebb csillár izzócseréjénél, megmondani nem tudom), de ha ezt az árat kellett megadni, hogy ezek az oszlopok és ennek a belső térnek az eredeti arányai legalább így fennmaradjanak, akkor ezt az árat vitán felül érdemes volt megfizetni.

Eredeti és másolat fenti viszonya jellemzi a színes világító üvegablakokat, amelyek még borúsabb időben is gondoskodnak a nagyterem természetes világításáról,

s amelyek megidézik, nem pedig

másolják, utánozzák vagy rekonstruálják az eredetiket,

de megismétlem itt is, ha ennek köszönhetően

ezek a káprázatos formák működőképesnek bizonyulnak

és élettel (fizetőképes kereslettel, a hely szelleméhez méltó fenntarthatósággal) tölthetők meg újra, akkor sajnos szükségszerűen némileg háttérbe szorulnak a purista művészettörténeti vagy műemlékvédelmi megfontolások.

És még az 1980-as években újraépített orgonára is a fentiek igazak, a zsinagóga épségben maradt, a pécsi Angster és Fiai cég által gyártott és felépített orgonáját még a háború után az egyik zalaegerszegi templomba helyezték át, a mostani zsinagógabeli orgona csak másolat, de itt van, ahol van — és van.

A női karzat szintjén, a délnyugati torony alatti helyiségben a város zsidó múltját bemutató állandó kiállítást rendeztek be,

térkép és fényképes magyarázatok igazítanak el ebben a mára nyomaveszett kultúra topográfiájában és emlékeiben,

és ugyanitt helyezték el 1989-ben a város zsidóságának 1944-es pusztulására emlékező bronz domborműves táblát is. 2015-ös ottjártunkkor történetesen a huszadik századi magyar zsidó képzőművészetből válogató tárlat volt látható a kiállítótermi részben, az emeleti karzaton,

főként festmények,

de egy szobor is,

Bokros Birman Dezső 1943-ban készített remek kisplasztikája, az Aszfaltozó,

így hát ez a poszt sem marad szobor nélkül.

És nem marad külső képek nélkül sem, a kelet-nyugati tengelyre szabályosan állított zsinagóga szimmetrikus főhomlokzatáról és bejáratáról először a 2015-ös,

aztán a napos-felhős 2016-os kép jön. Ebből a két képből is jól látható, hogy a budapesti illetőségű Stern József, a templom építésére kiírt, öt pályázó részvételével lezajlott országos pályázaton nyertes építésze (akinek neve építészként ezen kívül egyedül az egykori Kálvin téri Kioszk összefüggésében merül fel, ha csak nem véletlen névazonosságról van szó) a szimmetrikus elrendezéssel és a téglakeretes, alul oszlopokkal elválasztott hármas és ötös osztású nyílászárókkal kitöltött kupolaformába foglalt nagy, kör alakú ablakok elhelyezésével a közép-európai zsinagógaépítészetben a Baumhorn Lipót meghonosította és a leghíresebb magyar zsinagógaépítő által még az ezutáni évtizedekben is szívesen gyakorolt elképzelést valósította meg itt.

Az előreugrasztott lépcsős, oszlopos főbejárati kapuzat mellett kétoldalt jól látható a lépcsőivel hátrébb vont két, a női karzatra felvezető ajtó (ez a zsinagógáknál szokásos, a hívőket már a templomon kívül nemek tekintetében elválasztó megoldás az újjáépítéskor megszűnt). A szabadon álló,

semmilyen más beépítés által nem határolt,

egykor

téglabetétes magas vasráccsal körbevett és külsejében is alaposan díszített épület (tessék megnézni például a mostani tornyok alatti, rózsaszínre festett, üresre vakolt félkörívet az 1912-es képen vagy a két kupola felett még ott lévő sisakdíszeket),

ha eltekintünk attól, hogy a kupolás tornyok csak a nyugati homlokzat két oldalát zárják le, minden oldaláról, tehát az itt látható déliről,

és a főbejárattól a másik irányba fordulva,

az északi oldalról is megmutatja főhomlozati szimmetriáját és a kör alakú nagy ablakok mértanias szabályosságú elrendezését. Ezek a nézetek igazolják Gazda Anikó mérését, aki a külső befoglaló méretet 15,34 x 30,01 méterben, a zsinagógai tér alapterületét 16,04 x 17,25 méterben adja meg, a belső tér tehát inkább a négyzet alakhoz közelít, mint a hosszúkás téglány alakhoz. És ennyi nézet is elég, hogy elfogadjuk Klein Rudolf kategorizálását, aki tipológiájában a zalaegerszegi zsinagógát a “katolikus templom típusú zsinagógák” körébe sorolja (a ma Magyarországon állóak közül például a ma is aktív imagyakorló-hely újpestivel, a jobb sorsára váró, de az elpusztulás legszélén álló kőszegivel, a hangversenyteremmé átalakított szombathelyivel vagy az előbb akadémiai könyvraktárnak használt, ma pedig baptista templomként szolgáló rákoshegyivel egy kategóriába).

Sőt a fentebbi, a nyugati homlokzat szabályos egyenes nézetéből kiforduló képek megmutatják az 1983-as helyrehozatal nagy újítását, ami ezen a képen már egyértelműen jól látszik. A kiállító- és hangversenyterem és az egész intézmény kiszolgáló egységeit, fűtést, gépészeti szerelvényeket, irodákat és a többit nem az egykori zsinagóga belsejében, annak a térnek a valamilyen mértékű megbontásával, a belső tér főtömegének csonkításával, hanem az épület északkeleti és délkeleti sarkához illesztett, valamint egymással érintkező két, gomba alakú hozzátoldásban helyezték el,

amelyek nemcsak hogy egyformák és a középnézetből tekintve szimmetrikusak egymással, de az anyaghasználat, a tetőzet, a felfalazás, a színezés, a nyílászárók alakja-elhelyezése és a körszerű forma is messzemenően, példaszerűen harmonizál a régi templom alapjellegzetességeivel.

Az egykori tórafülkének helyet adó keleti apszist körbeölelő két építmény nem hiba, hanem megint csak fizetség,

amit az eredeti tér megőrzésének fejében kellett leróni.

A napsütéses képek vannak hátra,

a kialakított parkolóknak köszönhetően jó városi perspektívában álló egykori templomépület megközelítése,

és közben még elmondom,

hogy a bejárat feletti felirat (magyarul: “Mert házam imádság házának neveztetik minden nép számára”) és a stilizált Mózes-kő a főhomlokzat kupola közti csúcsos részén

már rendszerváltás utáni fejlemény, mindkettő a Béke-Shalom Társaság kezdeményezésére 1993-ban került fel az épületre, előbbi a Zalaegerszegen élő Németh János szobrász és keramikus munkája, az eredeti épületen is így szerepelt, a másik pedig nem mészkőből készült, és nem olvasható róla a tízparancsolat, de pontosan jelzi a ház egykori funkcióját.

A többi már csak távolodás,

de innentől soha olyan messzire,

hogy az egykori zalaegerszegi zsinagógát a szemünk elől veszítsük.

*

A bejegyzéshez felhasznált irodalom:

Megyeri Anna: A zalaegerszegi zsinagóga (ma hangverseny- és kiállítóterem) építésének története

Tóth Szilárd írása a zsinagóga bejárata felett olvasható feliratról

A Keresztury Dezső Városi Művelődési Központ honlapján a bemutatkozó oldal, rajta több korabeli kép a zsinagóga közvetlenül a háborús pusztítás utáni állapotáról

Morandini Tamásról, a zsinagóga építőmesteréről

Boschán Gyula domborműves emléktáblájáról a Köztérképen

Klein Rudolf: Zsinagógák Magyarországon 1782-1918. Terc Kiadó, Budapest, 2011

Gazda Anikó: “Zalaegerszeg”. In: Gerő László (főszerk.), Gazda Anikó, Kubinyi András, Pamer Nóra, Póczy Klára, Vörös Károly: Magyarországi zsinagógák. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1989. 212-214. o.

Podonyi Hedvig–Tóth József: Zsinagógák Magyarországon. Viva Média Holding, Budapest, é.n. 100-101. o.