And they celebrated — tehetnénk hozzá a kifordított befejezését annak az idézetnek, mely a londoni Arsenal futballklub új, az egykori Highbury pályától légvonalban nem egészen fél kilométerre megépített és 2006 őszén megnyitott Emirates-stadionjában a szurkolói dicsőségfalon olvasható, Omar Khalidtól származik, és a 2014-es FA Kupa megnyerése után hangzott el.
Ez a bejegyzés minden tekintetben megkésett már, de időbeli kitérésénél fontosabb, hogy eredetileg nem ide szerettem volna föltölteni az itt következő öt szobrot, hanem a Köztérképen akartam bemutatni őket. Éppen öten vannak, pontosan egy hétre való feltöltés lehetett volna belőlük. Ám akármennyit kutattam utánuk, az öt közül csak egynek tudtam a szerzőjét megközelítőleg azonosítani. Szerzőként, a szobrok készítőjeként mindenütt az MDM elnevezésű cégbe botlottam, akik valóban hasonló jellegű projektek megtervezésével és kivitelezésével foglalkoznak, munkájuk azonban a jelek szerint a kollektív tevékenység fedőleple mögött bújik el, és Roland Barthes nevezetes elméletéhez mélységesen igazodva semmit nem árulnak el a szobrokat kitaláló és elkészítő szobrászokról.
Annak idején, mikor a Köztérkép egyik szerkesztője voltam, vehemensen képviseltem azt az álláspontot, hogy cég (vállalat, betéti vagy korlátolt felelősségű társaság vagy bármilyen vállalkozás) nem készíthet egyedi szobrot, még a legjelentéktelenebb vagy legsikerületlenebb köztéri darab mögött is ott kell állnia egy vagy két vagy több alkotó embernek, akik legalább kitalálják a megvalósítandó szobor körvonalait. A mérce, bár kétségtelenül egyedi megformálásokról van szó, itt sem magas: ezek többé-kevésbé utcai nippek (körülbelül hasonlóak a budapesti Belvárost újabban elárasztó hasonló háromdimenziós lehetetlenségekhez), nem pedig komolyabban latba eső köztéri műalkotások, mivel azonban szoros közük van elhelyezésükhöz, végső soron az Arsenal FC dicső múltjához, mégis sajnáltam volna, ha valamilyen magyar nyelvű internetes felületen nem látszanak. A futball Európa-bajnokság pedig éppen megfelelő alkalmat adott a közzétételükre. Csúsztam ugyan az időben, egymás után esnek ki a csapatok, a sportág feltalálóját is rég elfelejtettük már, a végjátéknál leszünk, amikor megnyomom a “Közzététel” gombot — de azért most, mikor írom ezt, még benne vagyunk. Aztán el fogjuk felejteni ezt is. Jöjjön tehát ez az öt focista vagy a focihoz és az Arsenalhoz valamilyen módon kapcsolódó személyiség.
Elsőként Tony Adams,
az 1966-ban született védőjátékos, akinek szobra azonmód a klubhűség szobra is,
hiszen egész futballista pályafutása a kezdetektől a befejezésig, 1980-tól 2002-ig
az Arsenalhoz kötődött, 21 éves korától tizennégy éven át, egészen visszavonulásáig
viselte a csapatkapitányi karszalagot is.
Nem tudom, persze, a klubhűség szobrát hogyan lehetne megmintázni,
Adams mindenesetre diadalmasan felemelt karokkal áll,
ami annak is szólhat, hogy az Arsenal védője, miközben 1987-től kezdve 66 alkalommal válogatott is volt, négy nagyobb tornán (az 1988-as, 1996-os és 2000-es Európa-bajnokságon és az 1998-as világbajnokságon) szerepelt az angol csapatban,
pályafutása nagy részében súlyos alkohol- és drogproblémákkal küzdött (aktív játékosként két hónapra börtönbe is került ittas vezetésért), amelyeken aztán a kilencvenes évek második felében tudott úrrá lenni.
Most mindenesetre itt áll, egy olyan stadion előtt,
amelyben ő maga (egy visszavonulása után rendezett jótékonysági meccstől eltekintve) sohasem játszott,
az Arsenal-szurkolók szemében a klub mégis legörökbecsűbb ikonjaként,
boldogan,
diadalmasan.
Diadalmas az 1969-es születésű holland csatár, Dennis Bergkamp, negyedmagával az 1992-es meglepetés-EB gólkirályának (közismert, hogy a dánok, akik az egykori önmagát alkotó tagállamaival háborúba keveredő Jugoszlávia kizárása miatt már a strandról visszahívott kerettel indultak az Európa-bajnokságon, végül megnyerték a tornát) a szobra is, az Emirates Stadion körül álló szobornippek közül kétségtelenül a leglátványosabb, legszokatlanabb.
Bergkamp alakja, aki az Ajax és az Inter csapatában töltött évek után 1995-ben szerződött az Arsenalhoz, 11 év alatt 423 meccsen 120 gólt szerzett, 37 évesen, 2006-ban innen, az Arsenalból vonult vissza (a holland válogatottból már hat évvel korábban), a játék diadalában van megörökítve,
a levegőben úszva, majdnem fejmagasságban jobbal levesz/a hálóba továbbít egy átadást.
Ez valóban a futball kínálta kinetika egyik legemlékezetesebb, legikonikusabb jelenete.
(Hozzáteszem, mindhárom itteni Arsenal-focista, Adams, Bergkamp, és mindjárt látjuk, Henry is olyan pózban és szituációban van örökre három dimenzióban rögzítve, amelynek megvan a valóságos előzménye, fényképfelvétel és a szurkolók emlékezete őrzi az egykor ténylegesen megtörtént/bekövetkezett mozdulatot: Adams az 1997-98-as idényben az Evertonnak rúgott győztes gólja utáni örömében, Bergkamp egy Newcastle United ellen 2003-ban játszott meccs jelenetében, Henry pedig a Tottenham ellen 2002 novemberében szerzett csodagólja utáni ünneplésben látható.)
Kellőképpen érvényesül a mozdulatban maga a játékszer,
és persze a tevékenység, hogy a futball-labdát lábbal rúgják,
legfeljebb az furcsa az egészben, hogy az 1994-es VB-n történt incidens (mikor a holland válogatottat szállító gép hajtóművei leálltak, egy fedélzeten tartózkodó újságíró pedig azzal kezdett viccelődni, hogy a kézitáskájában bomba van) óta pedig köztudottan repülésfóbiás, emiatt pszichiátriai kezelésre is szorult Bergkamp
ilyen szemérmetlenül a levegőben elvégzett mozdulattal van most már örökre rögzítve.
Persze a szobornak a talajon kell állnia,
és itt is kiderül az igazság,
amint kicsit eltávolodunk tőle,
de a mozdulat csodaszép,
akárhogyan is éktelenkedik ott az az alátámasztás, a futballista bal combtövébe ékelt pózna,
Bergkamp a levegőben úszik,
stopli, olyan szó (mint a “les”), amelynek a focin kívül semmi értelme,
és ha Bergkamp szobra körül ügyesen forgolódunk,
érzékelni tudunk valamennyit ennek a mozdulatnak a gyönyörű diadalából.
Fej nélkül is.
És persze fejjel.
A diadal van benne a harmadik focista-szobor megformálásában is,
mégpedig a gólöröm diadala.
Az 1977-ben született Thierry Henry (világbajnok, világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnok) a Monaco és a Juventus után 22 évesen, 1999-ben szerződött az Arsenalhoz, és 2007-ig, az ott töltött 8 idénye alatt az Arsenal történetének leggólerősebb csatára lett: 369 Arsenal-színekben lejátszott meccsén 226 gólt szerzett, amit a Barcelonában és a New York Red Bulls csapatánál töltött idő után/közben, 2012 kora telén, 35 évesen, pár hétig kölcsönjátékosként megfejelt még hét további fellépéssel és két további góllal.
Ebben a mozdulatban, a letérdelő gólörömben tehát jó néhányszor lehetett része.
A térdelő állás, a lefeszített lábfejek, az enyhén hátradöntött felsőtest, az összeszorított öklök, az előrehajtott fej megint olyasmi, aminek a focin kívül nem nagyon van sehol sem értelme,
itt azonban (mint említettem) referenciálisan is van.
Henry mögött pedig feltárul az a nagy tabló, mely a korszakonként összevágott csapatképekkel az Arsenal 1913-2006 közötti Highbury-idejét örökíti meg,
színek, erkölcsök, szokások és persze emberek változnak rajta, mintha az eleje ugyanaz lenne, mint a vége. De hát még a fociban sem ugyanaz a kettő.
Mindemellett ebben az Arsenalban mindig a 14-es, a francia válogatottban mindenkor a 12-es mezt viselő Henryt ábrázoló szoborban ért a legnagyobb sikerélmény,
itt legalább a szobor egyik készítőjét sikerült azonosítanom Margot Roulleau Gallais személyében, aki 2011-ben, a már említett MDM kötelékében blogjának tanúsága szerint közreműködött Henry szobrának elkészítésében.
És hogy ez-e az igazi gólöröm, vajon tényleg ez az igazi sportboldogság, azt döntse el az olvasó.
Az edzői kiszolgáltatottság, amely Herbert Chapman (1878-1934) álló szobrán megjelenik, mindenesetre biztosan az, amit a néző lát,
hiszen mi más lehetne a hátul összekulcsolt, várakozó kéz,
mint a tehetetlenség abszolút szimbóluma?
Itt már nincsen eszköz és nincsen lehetőség, pláne egy olyan korszakban, amely még nem ismerte a csere intézményét, csak a testetlen várakozás. Chapman, aki 1909-ig folytatott játékospályafutásán nem sokszor találkozott a sikerrel, annál hathatósabb edzőnek bizonyult. Előbb a korabeli Huddersfield Townt juttatta két élvonalbeli bajnoki címhez és egy FA Kupa-győzelemhez az 1920-as évek első felében, 1925-től pedig elcsábította az Arsenal, és a londoni klubnál megismételte ugyanezt a teljesítményt:
az addig abszolút nyeretlen futballklubot ugyancsak két bajnoki címhez és egy kupagyőzelemhez segítette. Chapman gyakorlati munkáján kívül elméletileg is igen sokat tett a futballért, az 1920-as, 30-as évek fordulóján kiötölte a híres WM rendszert (a három hátvéd előtt két középpályás védekezett, a három csatár között a két összekötő pedig egyenértékűen segítette a támadásokat, akárcsak a rendszer nevében szereplő két nagybetű csúcspontjai), lényegében az 1950-es években még ugyanez volt az Aranycsapat felállása.
Igazi, klasszikus edző volt, aki először szakított azzal a hagyománnyal, hogy a csapatösszeállításba a klubvezetés vagy az igazgatói tanács is beleszóljon, az Arsenal korabeli médiamegjelenésénél viszont máig ható változtatásokat léptetett életbe, és Londonban osztatlan népszerűségnek örvendett, aki valószínűleg még többre vihette volna, ha ötvenöt éves korában, 1934 elején egy megfázás után előálló tüdőgyulladás váratlanul el nem ragadja.
Most viszont egészalakos szoborként büszkén szemléli az ő világához valószínűleg sehogyan sem illeszkedő új stadionkolosszust, háttal egykori sikerei színhelyének, az azóta lakóparkká alakított Highbury Stadionnak,
és hát ezen a helyen én sem állom meg, hogy Chapman szobráról egy képet ne annak a férfiúnak a társaságában töltsek fel, akinek három évtizede örökre elfelejtettnek hitt futballrajongásom újabb keletű feltámadását, egyáltalán az Arsenal-pálya körüli sétát köszönhetem.
Tony Adams, Thierry Henry és Herbert Chapman szobrait egy időben, 2011. december 9-én, az Arsenal alapításának 125. évfordulóján állították fel, Dennis Bergkampét három és fél évvel később, 2014 kora tavaszán (egy jól sikerült közönségszavazást követően, a véleménynyilvánítók/szurkolók közel fele nyilatkozott ugyanis úgy, hogy az első három szobor után negyedikként a holland légiós szobrát lenne illendő felállítani). A sorban utolsó e pillanatban Ken Friar (1934) szobra, melyet ugyancsak 2014-ben, az ábrázolt 80. születésnapi ajándékaként avattak.
A szobor a kisfiú Ken Friart ábrázolja, aki a mögötte lévő felirat szerint 1945-ben egy alkalommal barátaival az Arsenal Highbury stadionja előtt focizott. Valaki elrúgta a labdát, amely begurult egy ott parkoló autó alá, és az ifjú Ken szaladt el, hogy előkerítse a labdát. Ekkor lépett ki a stadion bejáratán az autó tulajdonosa, az Arsenal akkori vezetőedzője, George Allison, akit teljesen lenyűgözött a fiú lelkesedése. Szóba elegyedett vele, és rávette, hogy másnap menjen be a klub irodájába, biztosan találnak neki valamilyen munkát. Így kezdődött a 12 éves Ken Friar pályafutása az Arsenalnál, sohasem lett belőle híres játékos vagy nagynevű edző, viszont végigjárta a szamárlétrát a futballklub adminisztrációjában, 1973-tól a klub titkára, 1983-tól 2000-es visszavonulásáig az Arsenalt működtető társaság ügyvezető igazgatója lett. Többek között az ő ténykedésének is köszönhető, hogy a futballcsapat stadiont váltott,
a ma nyolcvanon túl járó sportvezető gyerekkori szobra, a labdát terelgető, rövidnadrágos, öltönyzakós kisfiú figurája pedig a stadion egyik bejáratánál álldogál.
Igazán méltó megemlékezés valakiről, aki nem volt elég jó a profi futballhoz,
mégis az egész életét adta az Arsenalért.
Gyönyörűen kötött hosszú nyakkendő, háromgombos, lazán libbenő galléros zakó, bal zsebén az ágyús címer, választékkal fésült haj,
elszántság és koncentráció, sose a labdát nézd, hanem hogy hová fogod rúgni,
de azért rúgd már,
és ezúttal sehol egy stopli, csak az utcai cipők meg a T-alakokból összevarrt bumfordi bőrlabda,
ennek az egész világnak a szíve-közepe. Mert jöhetnek öten, jöhetnek ötvenen vagy ötszázan (sokan elférnének még itt, akár az Arsenalból is), csinálhatják jól, remekül vagy zseniálisan, ez a nagyjából harminc centis, levegővel felfújt gömb a főszereplő. És ez pontosan annyira semmitmondó közhely, mint a futball úgynevezett igazsága.
*
A bejegyzést baráti köröm legnagyobb Arsenal-szurkolójának, Szegő Jánosnak ajánlom. (Nem Nick Hornbynak, a Fociláz szerzőjének — őt sajnos nem ismerem személyesen.)
*
Felhasznált irodalom:
http://www.20.20.co.uk/news/arsenal-statues-unveiled
http://www.20.20.co.uk/news/bergkamps-famous-strike-stands-tall-outside-emirates-stadium
http://www.arsenal.com/news/news-archive/20140228/ken-friar-statue-picture-special
http://mrgsculpture.blogspot.hu/p/worked-at-mdm-london.html
http://www.mdmprops.co.uk/attractions-events/football-heros/
Csak a képre emlékezem 