The Beauty of London

A felületes kívülálló vagy a véletlen látogató számára úgy tűnhet, az utóbbi hónapokban elhanyagoltam a blogot. Valóban nem született új bejegyzés tavaly november óta, és őszintén szólva tényleg nem is nagyon fényképeztem új szobrot a mögöttem lévő néhány hónapban; olyat egészen biztosan nem, ami azonnali posztot kívánt volna. De sok mindent javítgattam, csiszolgattam, pontosítottam és egészítettem ki az elmúlt időben, például az ülő szobrok vagy az erkélytartók gyűjteményét, a Trabantjaimat stb. — a szoborlábas posztom pedig koncepciót váltott és valósággal új életre kelt. De tény, hogy a mögöttem lévő hetekben leginkább a Flickr-fényképeimmel foglalkoztam, és három képsorozat is a fejemben volt, amiket eredetileg ide, a blogra szánt bejegyzésként terveztem el, és amik közül kettőt végül a Flickr-folyamomban sütöttem el.

és az épület minden vitán felülállóan lenyűgöző, se anyagot, se technológiát, sem pénzt nem spóroltak ki belőle felépítésekor, alighanem egy fél bakui kerületet kellett lebontani (vagy a sivatagból visszahódítani) és nemes anyagból leburkolni ahhoz, hogy ez a perspektíva és a kétszer is szeretett vezető, Hejdar Alijev aláírásából a nagy A betű

kellőképpen érvényesüljön. (“Kétszer is szeretett”, írtam, hiszen az 1923 és 2003 között élt, ifjúkorából NKVD-s és KGB-s pedigrével rendelkező Hejdar Alijevics Alijev volt a Szovjetunió azeri tagállamának utolsó legfelsőbb pártvezetője, kommunista főcsinovnyik, Brezsnyev azerbajdzsáni helytartója, a rendszerváltás után pedig az új, függetlenné vált állam hatalmát puccsal visszaszerző, majd polgárosodott irányítója, mint röviddel később kiderült, az újonnan alapított uralkodó dinasztia létrehozója és eredő őse is.) És az építészeti részletek

minden kétséget kizáróan egyedülállóak,

az 1950-ben Bagdadban született és 2016-ban elismert brit építészként elhunyt Zaha Hadid korának kiemelkedő tervezője volt,

és hát kell-e egy építésznek több,

mint hogy legvakmerőbb vagy leghagymázasabb álmait valaki, egy élvonalbeli internacionális cég, biztosító vagy bank, egy jó ízlésű gazdag üzletember, egy irányítható oligarcha vagy mint jelen esetben,

egy minden oldalról tolerált diktatúra, pénz, paripa és fegyver határait nem ismerve, megvalósítsa? (“Minden oldalról tolerált diktatúra”, írtam, hiszen az oroszoknak 1991 után jól jött a térségben egy velük lojális, a demokrácia formalitásainak leépítésében még náluk is messzibbre lépő állam, az amerikaiak pedig fellélegezhettek, hogy a másként gondolkodás felszámolásával, az egyházak és a vallásgyakorlás betiltásával, a templomok múzeummá alakításával, a totális állami kontrollal egy gonddal kevesebb: Azerbajdzsánból, ahol a földgázt és kőolajat a világon a legkisebb ráfordítással lehet kitermelni, és ezt a könnyűséget saját olajcégeik még kamatoztathatják is, sosem lesz az iszlám fundamentalizmus valamelyik újabb tűzfészke.) És erről a tényleg páratlan épületről nekem sok képem volt,

enteriőrök is (bár ez, akárcsak az előbbi, noha belül készült, éppen kifele néz és szintén a külsőt mutatja),

de szabályosabb belsők is,

éppenséggel még olyanok is, amelyek a külső képekkel egyenrangúan hirdették az épület rendkívüliségét.

Mégsem fogtam bele az épület szabatos elemzésébe itt a blogon, sem 2018 végén, sem később, egyrészt mert nem értek ehhez, legfeljebb felismerem egy-egy építészeti elgondolás megvalósulását, másrészt meg olyasmikről is beszélnem kellett volna, amikről én már unok beszélni. Az államalapító kedvenc szolgálati autóiról,

(négy van közülük kiállítva rögtön a bejáratnál),

a korai Csajka után a nagy ember

jól láthatóan

a Mercedes márkába szeretett bele, amit személy szerint egyáltalán nem csodálok és megértek; mondjuk én sosem bizonygattam a tervgazdálkodás felsőbbrendűségét a kapitalizmus vagy az imperializmus fölött;

vagy életének különféle dokumentumairól,

mozgalmi múltjának igazolásairól,

még erről a gramofonról sem, ami pedig nem is az övé, hanem egy Bakuban dolgozó német karmester tulajdona volt, de — bizonyítandó a rátermett vezető zene iránti fogékonyságát — balettcipők és kották társaságában végül itt, ezen a kiállításon kötött ki.

Szóval az állandó kiállítás anyaga, a Centrum névadójának 1993-ig és az után megtett útja nem különösebben foglalkoztatott,

a bakui fontos épületeket bemutató makettkiállítás már annál jobban,

azért is, mert ezen nagyban a kicsi módjára az ezt az épületet bemutató makett is helyet kapott,

hátulnézetből is, amelyik szögből végül nekem nem voltak valóságos fényképeim (pedig az a bizonyos A betű az épület túlsó oldalán innen is szépen mutat). És sok más épület is volt, a valóságban öt-hat élvonalbeli XXI. századi épület épült fel vagy volt készülöben akkor vezető nyugati sztárépítészirodák munkálkodásaként. (Két hipermodern gigastadion is, miközben a régit is vadiújra csiszolták: Baku nagyon készül az olimpia megrendezésére. Barátaimnak azt írtam haza, hogy én már most átélem a magyar jövőt, csak a kőolaj és a földgáz nincsen meg hozzá.) Ha tehát ezt külön bejegyzésbe írom, mindezekről külön is szót kellene ejtenem, az olykor igazán borzalmas szobrokról, bár a mexikói Jorge Marin

három itt látható szobrának mindegyikéről

tettem közzé képet a Flickr-en a covidzárlat unalmában

(ami annak is volt köszönhető, hogy mindhárom figura gömb tetejére volt állítva, és akkoriban ezeket a típusú szobrokat szedegettem magamnak össze).

De a valóság azért ez:

kockahas és fecskenadrág, és felkészül: Szőke Miklós Gábor.

És el lehetett volna ugyan nevetgélni a bábkiállítás ürügyén azon,

diktatúráknak vajon miért Pinocchio a legkedvesebb, leginkább eltűrt mesehőse, de mindehhez végül nem volt kedvem.

És utólag azt látom a képeimen,

bármilyen teret,

lobbit,

lépcsőt és ajtónyílást fényképeztem,

vagy csak egyszerűen kinéztem

valamelyik ablakon,

összeillesztettem négy képből egyet,

és még elbúcsúzóban is, újra kívülről

Zaha Hadid gondolatának hasonlíthatatlanságát láttam. De — József Attilát némiképp vitatva — a dallam igenis változtat szövegén: egyáltalán nem közömbös, mit foglal magában egy ilyen páratlan épület.

Harmadik tervem azonban a jelek szerint megvalósul, a megvalósulás itt kezdődik (minden eddigi a bő lére eresztett bevezető volt), és ezt az elképzelést éppen a Flickr segített itt, posztként megvalósítani, ugyanis kivetette önmagából. Bár volt sok olyan kép, amiket az idők során feltöltöttem oda, az oldal jellege mégsem engedte, hogy az itt következőket egyetlen történetként mondjam végig. Lehet ugyan linkelni vagy akár szándékosan válogatott sorból létrehozni külön albumot, ez a fényképmegosztó közösségi oldal inkább az egyetlen képről, az általa kiváltott heurisztikus tetszésről (vagy nem tetszésről) szól — a kísérőszövegben elbújtatott vagy külön kiemelt linket a képre tévedő vadidegenek általában nemigen követik. Úgyhogy következzen ez: miben rejlik számomra London szépsége?

Nem életrajzi érdekességként, hanem a dolgok hátterének megvilágításául ismétlem meg, amit sokszor elmondtam már. Harmadikos általános iskolás koromban, 1970 őszén kezdtem angolt tanulni az akkori Deák téri Általános Iskola jóvoltából — Gauland Mátyás, az iskola igazgatója keresztülvitte, hogy kísérleti jelleggel bevezethesse az iskolában már ebben a korosztályban az angoltanítást, és a kezdethez szerződtetett egy ragyogó fiatal pályakezdő angoltanárt Zatykó Mária személyében. Az anglománt egészen biztosan az ő varázslatos személye és a korban rendkívüli módon liberális nyelvtanítási módszerei ültették el bennem (jól emlékszem, szalagos magnón behozta az órára az Animals House of the Rising Sun című számát, ezt hallgattuk, szótáraztuk, figyeltünk fel a szöveg különféle összefüggéseire stb., elismerem, nem feltétlenül tízéves gyerekek megértésére ácsingózó szöveg, de persze a kötelezőket is, Humpty-Dumpty, London’s Burning, London Bridge Has Fallen Down meg az egyszerűbb Beatles-számokat is; I Am The Walrus-hívő csak később, fiatal felnőttkoromban lettem), és ez, mármint az anglomániám nemcsak a tanulmányaim során tartott ki (középiskolában is angol tagozatos voltam, és a magyar mellett az egyetemen is angol szakon szereztem tanári diplomát), hanem egész életemben, a mai napig elkísér. A korai kezdéshez képest viszont elég későn jutottam el angol nyelvterületre, majdnem huszonhárom évvel később, 1993 januárjában (egy 1976-os bécsi és burgenlandi, nagyrészt családlátogatási nyarat leszámítva ez volt az első ún. “nyugati” utam) egy oxfordi konferenciára, amit a Soros Alapítvány az általa támogatott kelet-európai folyóiratok szerkesztői számára szervezett. De Londont akkor nem láttam, ha csak a Heathrow repülőteret nem számítjuk Londonnak (sehol nem voltak még a kisebb, mára itthonról kizárólagossá vált “londoni”, Londontól néha 50 kilométerre lévő fapados repülőterek, legfeljebb a részletesebb világháborús katonai térképeken). Pár hónappal később, májusban azután egy egész Írországot keresztülszelő utazás egyhetes levezetéseként első feleségem társaságában Londonban is jártam. Érzelmi vagy a személyes történetemre alapozott szempontból mindannak, amiről itt szó van, a középpontja a londoni City ikonikus épülete, a Lloyd’s Building,

Richard Rogers akkoriban tulajdonképpen még újnak számító épülete (az építéséhez 1978-ban fogtak hozzá és 1986-ban fejezték be). Két, a laikus számára is azonnal észrevehető vonása van: a bank eredeti, még az 1920-as években épült klasszikus épületét

nem bontották el teljes egészében,

a főbejárati traktust, Sir Edwin Cooper munkáját, ami eredetileg egy világháborús emlékező diadalívnek épült,

minden díszítésével meghagyták,

az 1925-ös épület

eredeti felirataival együtt, és Rogers e mögé tervezte a Terry Gilliam Brazil című filmjéből ismerős futurisztikus fém építményt,

a Hi-Tech vagy strukuralista építészet egyik gyöngyszemét. Be the change. A korábban álló épület részletének vagy homlokzatának meghagyása/az új épületbe belefoglalása még nem volt olyan kanonizált építészeti eljárás, mint az ezt követő időkben, és az is része az egész hatásának, hogy a kontraszt jóval nagyobb volt régi és új között, mint ahogy ez az általános gyakorlatban azután szokássá vált. Hiszen a máskülönben nem látható belsejét kívülre kiforgató,

a házműködés technológiájának közszemlére tételével eljátszó,

saját geometriáját éppen ily módon megteremtő építmény

páratlan és példátlan volt a maga nemében; és még ma, közel negyven év elteltével is az. Mari rajongott ezért az épületért, ő vitt oda el először, később Anna is nagyon lelkesedett érte, vele néha éjszaka is elzarándokoltunk ide, és a Lloyd’s valóban összetéveszthetetlen látványt nyújt kékes-lilás éjszakai megvilágításával, az épület külső homlokzatán elhelyezett szerelvényeivel, liftjeivel, folyosóival, csőhálózatával. Látni fogjuk, 1993-ban nem a Lloyd’s volt a City egyetlen, a helyén álló modern épülete, és ez nem is felhőkarcoló (legmagasabb antennája 94 méterre nyúlik, és az épület 14 szintes), de az azóta eltelt idő fejleményei megerősítették pozícióját és felhangosították középponti jelentőségét, azt a kánongeneráló szerepet, amit Richard Rogers ezzel az épületével beteljesített.

Sajnos, sem 1993-ban, sem 1995-ben, és a Londonban töltött évemben, 1999 és 2000 között sem fényképeztem még, vagy ha igen, legfeljebb filmre, a papírképek pedig most nincsenek a kezem ügyében. 2004-től kezdve azonban már digitális géppel sokat, és azóta mindegyik utamról (2004-ből, 2009-ből, 2015-ből és 2022-ből is) vannak olyan képeim, amelyeknek a segítségével — bár annak idején nem ezzel a szándékkal készültek, talán a legutolsó alkalom kivételével, amikor Londonból rám a számomra új City tette a legnagyobb hatást — végig lehet mondani ezt a történetet. És a történet nem feltétlenül csupán Rogers úttörő épületéről szól, hanem általában a londoni városképről, és ezen belül is a City az én életemben bekövetkezett, minden képzeletet felülmúló átalakulásáról. Az ezzel kapcsolatos bogarat különben Anna ültette a fülembe, aki az ehhez hasonló észrevételekben mindig is megbízhatóan találékony volt, még talán 1995-ben, egy megjegyzésével, hogy ő kifejezetten szereti azt a nemtörődömséget, ahogy az angolok egymás mellé állítanak egymáshoz egyáltalán nem illő, a városképet mégis meghatározó épületeket. Miközben írtam ezt a szöveget, rá kellett jönnöm, hogy a kilencvenes évek elején mi egy fázist tulajdonképpen lekéstünk. Az első lépés a hatvanas évek elején következett be, amikor a Szent Pál-székesegyház, vagy inkább a Bank és a régi Tőzsdétől keletre fekvő területet szanálni kezdték, régóta ott álló, öreg épületeket bontottak le és a korszak modernizmusának megfelelő toronyházakat és “felhőkarcolókat” kezdték felhúzni. Mi igazából már a második fázisnak voltunk a tanúi, amikor ezt a korán elvénült “modernizmust” a 2020-as évekkel bezárólag a 21. század építészetére kezdték cserélni — illetve hát dehogy bezárólag, pénzügyi válságok, Brexit, covidjárvány és minden hátráltató tényező ellenére ez a folyamat a mai napig is rendületlenül, megállíthatatlanul halad.

Az ezredfordulós kintlétünk alatt a történet látszólag úgy folyt, hogy a City lassan és fokozatosan kitelepül Docklandsre, a várostól keletre lévő, a Temze éles kanyarulatai által afféle félszigetként közrefogott egykori hajózási ipari területre — a bankok, pénzintézetek, biztosítók, más pénzügyi szervezetek itt fognak hosszú távra berendezkedni, és otthagyják a belvárost. A Tower 42 (1980-ban) vagy a Lloyd’s (hat évvel később) afféle utójátéknak tűnt. A kilencvenes évek egyértelműen a Docklandsről szólt, az oda vivő, ott körbe-körbe tekergőző, vezető nélküli magasvasút-vonalról, bár a One Canada Square, a Canary Wharf nevű területen a César Pelli & Associates, az Adamson Associates Architects és a Frederick Gibberd Coombes & Partners építészirodák munkájaként 1988 és 1991 között felhúzott,

240 méter magas, gúlában kicsúcsosodó irodaépület egy darabig egyedül árválkodott, és a kilencvenes években kezdtek a közvetlen szomszédságában kinőni első társai (a fenti, 2015-ös esős képen majd gyorsan tovatűnő szimmetriában mutatkozik még). De erről van egy beszédes sorozatom, a képeket a greenwichi csillagvizsgálónál kiképzett teraszról fényképeztem,

ezt valamikor 2000 körül,

ezt a havas képet 2009 februárjában (bár a köd rajta éppen lefejezi a Docklands magas épületeit, de látható, hogy már szélesebb tömböt képeznek),

ezt pedig 2022 kora őszén,

és a látvány még közelebbről ilyen. A képeken jól látszik a Királyi Tengerészeti Akadémia és Múzeum meg a Queen Anne épület négyszöge mögött egyre terebélyesedő és felfelé is növekvő terület. Még egy képpárral meg tudom ugyanezt mutatni, a két képet 2015-ben a London keleti szegletében álló stratfordi Olimpiai Stadiontól, Anish Kapoor és Cecil Balmond ArcelorMittal Orbitjából fényképeztem, két irányba,

ezt dél felé a Docklandsről,

ezt pedig nyugati irányba a Cityről (a Temze déli partján, a London Bridge állomás közelében már állt a Shard, Renzo Piano és ugyancsak az Adamson Associates Architects közös munkájaként 2009 és 2012 között, nyilvánvalóan szintén az olimpia alkalmából emelt épülete, majdnem 310 méteres magasságával az Egyesült Királyság jelenleg legmagasabb építménye), ahogyan versenyt futnak egymással és környezetükkel.

De a Shard,

akármikor pillantjuk meg, mint itt én először, a Waterloo East állomás sínei mellől a peronról,

utoljára, szintén egy síneken gördülő vonat ablakából,

akármelyik szemszögből, szemből, a Temze túlsó partjáról,

kelet felől

vagy nyugati irányból látjuk,

akár közvetlen közelről, alulról is — bár még vissza-vissza fog térni egy-egy epizód erejéig — ennek a történetnek nem főszereplője.

Mert most a Temze túloldaláról, a városnak erről a részletéről, a folyó északi partján a Szent Pál-székesegyháztól a Towerig húzódó szegmenséről van szó, a Cityről, London történeti, a római korig visszanyúló és aztán a “nagy londoni tűzvész” által leginkább sújtott centrumáról, a kapitalizmus klasszikus virágkorában és azután is a világ egyik pénzügyi központjáról, a “The Square Mile”-ról (valóban egy négyzetmérföldnél valamivel nagyobb kiterjedésű területről), amely 2022 szeptemberének elején a Tower Bridge-ről nézve a fenti módon festett. De ez az én életidőmben sem volt mindig így.

Van egy részletképem ugyanerről a területről 2004 márciusából,

és egy kicsivel nagyobb kivágatom ugyanerről a részről, a Temze déli partjáról, a Tower Bridge lejáratáról fényképezve, meg egy további,

a folyóhoz közelebbről, de ez is az előző kép folytatásának fogható föl. Az eggyel, illetve kettővel ezelőtti képek jobb oldalán, úgyszólván a tömb szélén feltűnik egy jellegzetes, a városképben még ma is ott lévő torony,

noha ma már elmossák a mögéje fölnőtt magas épületek. Ez a 10 Trinity Square, az Edwin Cooper tervei alapján 1912 és 1922 között emelt épület maradványa, mely megnyitásától a második világháború végéig a Londoni Kikötői Hatóság székhelye volt. A német háborús bombázások, a “London Blitz” során az épület megsérült, a torony mögött lévő kupolás terem összeomlott, eredeti formájában ezt azután már nem is állították helyre, többszöri tulajdonosváltás és átalakítások után 2017 óta a Four Seasons szállodalánc részeként üzemel, de ez a Temzére néző tornya továbbra is a helyén van és hírmondója annak a bizonyos XX. század eleji Citynek.

Ha a terület kicsit nyugatabbi, a London Bridge-től keletre eső részét nézzük (látjuk közvetlenül a London Bridge mellett a híd legújabb, 1972-re elkészült, 1973-ban ünnepélyesen átadott változata mellett álló art deco épületet, az 1925-ben a Cityben acélvázas technikával elsőként felépített házat, a Sir John Burnet és Thomas S. Tait tervezte, 44 méter magas Adelaide House-t, mely megépítésekor központi hűtéssel rendelkezett, és felépítése idején a Temze-part legmagasabb épülete volt; mögötte, de azért jóval távolabb a Tower 42 csúcsát, mellette a folyóparton a Tower 42-höz hasonlóan Richard Seifert tervezését, a St Magnus House-t; a fekete-kék-üveg Northern & Shell-épületet, a kép jobb szélén az Old Billingsgate Marketet),

feltűnik ezeken a 2004 márciusi ősszefüzött képeken egyrészt a látvány már ekkor is szembetűnő építészeti eklektikája, az a bizonyos látszólagos nemtörődömség, amivel az angolok különféle épületeket velük össze nem illő környezetben habozás nélkül állítanak fel (© Gács Anna); másrészt a City akkor újnak számító jövevénye, a fenti két képen éppen csak a csúcsával látszó, eredetileg, első bérlője, egy viszontbiztosítással foglalkozó svájci vállalat után Swiss Re-nek nevezett, a közönség által Gherkinnek (Uborkának) becézett vagy gúnyolt, végül hivatalosan postacíme után a 30 St Mary Axe néven rögzült, 180 méter magas és 41 szintet magába foglaló épület, Norman Foster és az Arup Associates 2001 és 2003 között felhúzott, a szó legszorosabb értelmében városképi jelentőségű modern toronyháza.

Ezen a még mindig a Temze déli partjáról készített képen az ünnepélyesen csak e kép elkattintása után egy hónappal megnyitott Gherkin csúcsa látszik, de sok minden más is kivehető rajta, az előtte álló két üvegkubus a Plantation Place része, szintén az Arup Associates által tervezett és szintén a fényképezés idején, 2004 tavaszán befejezett irodaépület (melyet aztán 2020-ban eredeti, a rabszolgaság intézményét felidéző elnevezéséről ugyancsak a postai címére, a 30 Fenchurch Street névre kereszteltek át). Lent a folyóparton ott áll a fekete üvegépület, a Northern & Shell irodaház (1985), és az árkádos klasszikus épülethez, az Old Billingsgate Markethez Richard Rogersnek szintén volt köze: az 1875-ben Sir Horace Jones (a Tower híd építésze) által halpiacnak tervezett épületet a nyolcvanas években ő alakította át irodaházzá (ma rendezvény- és konferenciaközpont). De ezen a képen éppen középen ott látható a Lloyd’s Building folyó felé eső homlokzata, attól balra, a Lloyd’s mellett (a valóságban egy tömbnyivel előrébb) pedig az az épület, amely történetével jól példázza a City újabb keletű átalakulását, a fentebb emlegetett “második fázist”. A 91 méter magas, huszonötemeletes irodaházat 1968-ban építették, szintén Rogers nevű angol építész, de nem Richard, hanem az 1914-ben született William H. Rogers tervezte, és negyven évvel átadása után, éppen alkotója halálának évében, 2008-ban bontották le, hogy majd átadja helyét a 2022-es Temze-parti látványt viszonylagos különállása miatt egyértelműen uraló Walkie-Talkie-nak, hivatalos nevén elődjéhez hasonlóan szintén 20 Fenchurch Streetnek.

De a Walkie-Talkie később jön majd, most még csak a 2000-es évek első évtizedében járunk, az egykori Sydenhamben, a mai Crystal Palace elnevezésű városrészben, amelynek dombjáról a City

2004-ben így nézett ki, a légvezetékek mögött nagyjából egyetlen tömbben látható az öt magasabb épület, a Tower 42, az imént említett William H. Rogers-irodaház, a feketés kubus, a St. Helen’s, közöttük a Barings Bank épülete a Bishopsgate-en, ami ma szintén nem áll már, valamint jobb szélen a City akkori nagy innovációja, a Gherkin.

Mert a Gherkin tényleg a kétezres London a korábbi évtizedben csakis a Lloyd’s-hoz vagy a Canada One-hoz, a későbbiekben a Shardhoz fogható nagy innovációja volt — ízig-vérig modern épület, nem a korábban kanonizált szögletes formákkal vagy azok imitálásával, és nem is a hatalmas sima üvegfelületek alkalmazásával, a 2010, 2020, 2030 során emelt felhőkarcolók közös titkával, hanem eredeti, hasonlíthatatlan kivitelben.

A Gherkin végső soron az addigi legnagyobb londoni, három halálos áldozattal és kilencvenegy sebesülttel járó IRA-robbantásnak köszönheti létét. Az 1992. április 10-i, a St Mary Axe-n a Gherkin mostani címétől csak egy házszámra álló és egy egytonnás bombával romba döntött Baltic Exchange nevű cég tizenkilencedik század elején felhúzott díszes hivatali épülete súlyosan megrongálódott —

erre közvetlenül a Gherkin lábánál

emlékezik egy kőfal,

rajta a három halálos áldozat nevével és a támadás dátumával. (Ez a három kép az emlékhelyről 2022-ből való.) Egy darabig tervezték a Baltic Exchange székházának újraépítését, ám ennek költségeit senki nem vette a vállára, az ingatlanfejlesztő az egykori épület maradványainak nagy részét végül egy észt üzletembernek adta el, a darabok Tallinba kerültek az ottani felállítás szándékával, de végül ez sem valósult meg. (Ellentétben a London Bridge előző, 1831 és 1967 között állt, John Rennie tervezte változatával, amelyet teljes egészében, majdhogynem “tégláról téglára”, de csak viccelek, inkább kőelemről kőelemre egy missouri olajmágnás, Robert P. McCulloch vásárolt meg, szállíttatott Amerikába, és állíttatott fel az arizonai Lake Havasu Cityben, időben előbb, mint hogy a London Bridge ma is álló változatának építése befejeződött volna. Így tehát amikor Zatykó Máriával a London Bridge Has Fallen Down szövegét tanulmányoztuk 1970-ben vagy 71-ben, nagyon is aktuális dologgal foglalkoztunk.) A robbantás utáni lázas hangulatban felmerült a Millenium Towers terve is. A 386 méter magas épület így festett volna

— ugyancsak Norman Foster és irodája munkájaként, de e terv megvalósítására végül nem került sor. A megüresedett terület mindenesetre 1999-ben nyitott utat annak, hogy Norman Foster elnyerje a tervezésre kiírt tendert, és a Gherkin 2004-től végül játékba kezdjen a környezetében lévő épületekkel,

ezeken a képeken alul például a St Andrew Undershaft anglikán templommal (de itt, a kép bal szélén látható legjobban a nemsokára majd többször szóba kerülő P&O irodaház) —

a templomról ez a kép öt évvel későbbi ugyan, mint a fentiek, de beszédesen illusztrálja a terület változását, hiszen a tőle balra álló, a Gherkintől őt elválasztó Fitzwilliam House, illetve a jobb felső sarokban látszó, 2008-ban megépült Willis Building kivételével azóta minden más eltűnt ebből a környezetből;

de a Gherkin

nagy attrakció volt,

ezen a képen nem a kezem remegett, hanem a déli part egyik épületének üvegfelületén próbáltam megörökíteni a Gherkin tükröződő csúcsát a Plantation Place üvegkubusai fölött —

jól látszott messziről (itt például a Westminster Cathedral kilátóként is működő tornyából; a kép további érdekessége, hogy a Westminster Abbey vonalában, alul jól látszik

annak a Boadiceának, kelta királynőnek a két leánya társaságában harci szekéren száguldó szobra, aki a római kori Londont egyébiránt nem itt, a Westminsternél, hanem éppen a City nyugati részén borította lángba, és aki ennek a bejegyzésnek szoborként az egyik hőse volt),

a Gherkin jól látszott közelről,

így is

és úgy is,

jól érvényesültek különleges optikai és

építészeti megoldásai,

és folyamatosan interakcióban volt

környezetével,

leginkább —

még talán

az alatta-előtte elhelyezkedő épületeknél is intenzívebben —

a közvetlen közelében álló St Helen’s irodaházzal (az eleinte látható 2004-es képekhez képest időközben már 2009-ben járunk),

amely jóformán külön fejezet ebben a történetben. A St Helen’s-re,

erre a 28 emeletes, 118 méter magas,

feketés-szürkés szögletes üvegépületre a Commercial Union biztosítótársaság 1961-ben adott megbízást, és 1969-re húzták fel a Gollins Melvin Ward Partnership (GMW) iroda tervei alapján. Ez volt a legelső épület a Cityben, amely meghaladta a Szent Pál székesegyház magasságát (és még nem lehetett tudni a jövőt).

Voltaképpen afféle testvérépületnek számított, “öccse” a tőle pár tucat méterre, a St Mary Axe-hez képest vele vonalban elhelyezkedő, de feleakkora, 54 méteres, 14 emeletes P&O irodaház, amellyel egy időben épült, ugyancsak a Gollins Melvin Ward építésziroda terveként, és olyan szimbiózisban jöttek létre, hogy például közös fűtőközponttal rendelkeztek. De 2009-ben a P&O-ról már nem lehetett képem, mert az előző évben lebontották.

Itt a St Helen’s délre néző nagy üveghomlokzatán a Lime Street két oldalán álló Lloyd’s, illetve a Willis Building tükröződik,

ugyanez nagyban — vagy ha úgy jobban tetszik, kicsiben.

Még pár hete is, mikor nekiláttam ennek a kísérőszövegnek, erről a képről és

közvetlen párjáról azt hittem, a bal oldali, a St Helen’s-hez nagyon hasonló épület az a bizonyos P&O (a The Peninsular and Oriental Steam Navigation Company) székháza. De nem az, a P&O-t, amely közelebb állt a St Helen’s-hez (említettem feljebb, hogy közös kiszolgáló gépházuk volt), pár héttel ez előtt a 2009-es fénykép előtt szétszerelték (építési technológiája miatt a bontását alulról kezdték, a fő szerkezetre függesztett elemeket felfele haladva sorban leemelték); nagyjából a palánk mögötti területen állhatott, részletei a 2004-es képek egynémelyikén kivehetők. Ami a bal oldalon itt áll, az az egykori Barings Bank székháza, a Bishopsgate 6-8. szám alatt egykor kétépületes tömbként kitalált komplexum magasabb, 71 méteres építménye, amúgy ugyancsak a GMW építésziroda tervezése, és 1977-81 között épült fel. A Barings Bankra idősebb újságolvasók még jól emlékezhetnek: ez volt az egyik legrégebbi, leghosszabb múltra visszatekintő brit kereskedelmi bank, amit egyik szingapúri alkalmazottjának, Nick Leeson brókernek az illegális tőzsdeügyletei 1995-ben megmenthetetlenül csődbe vittek. Az épület majdnem másfél évtizeddel tovább bírta, 2018-ban kezdték lebontani, hogy átadja helyét a 2019 és 2023 között felépített 8 Bishopsgate nevű irodaháznak —

2022 szeptemberében a WilkinsonEyre és az Arup építészirodák tervezte háromtraktusos épület (legmagasabb, a képen még építés alatt álló egysége 204 méter magas) építése ilyen fázisban volt. De visszatérve az előző két képre, amelyeknek a látványa ma már nem élvezhető, hiszen a terület teljesen beépült, legnagyobbrészt Richard Rogers “Cheesegraterével”, a legszembetűnőbb a képek jobb oldalán magasodó Tower 42 (ami a fenti 2022-es képnek a bal oldaláról kukucskál be; jobb oldalt ugyanígy a Lloyd’s villan fel; a Bishopsgate vonalán a távolban legjobban pedig a GWM Architects 1976-ra felépített, 104 méteres, 26 emeletes épülete, a mára halálra ítélt 99 Bishopsgate látszik —

a fenti képnek a párdarabján talán még jobban. “Mára halálra ítélt”, írtam, mert a City of London 2025 januárjában engedélyt adott a helyén egy új, 54 emeletes épület megépítésére, a bontási munkálatai 2026-ban folynak majd). De ezzel, mármint a Tower 42-vel a Temze-parton álló St Magnus House kapcsán egyszer már szóba hozott Richard Seifertnél járunk, aki szintén külön fejezet ebben a történetben.

Richard Seifert 1910-ben született Zürichben, svájci zsidó család sarjaként, de a család a kisfiú gyerekkorában Londonba települt át, és Seifert már angol iskolákat járt ki. Második világháborús katonai szolgálatát a Royal Engineers kötelékében töltötte el (a név megtévesztő, a hadmérnöki munka mellett a fegyvernem katonai akciókban, harci tevékenységekben is részt vett), a háború után Seiferten rajta ragadt az “Őrnagy” gúnynév. Épületeiről, akár felálltak végül, akár tervek maradtak, mindig szívesen, víziói birtokában nyilatkozott. Nem állt olyan nagy becsben, mint egy-két generációval fiatalabb Pritzker-díjas építész honfitársai; főként pályafutásának az 1960-as évektől úgy negyedszázadig tartó virágkorában (2001-ben, 91 évesen halt meg) irodájával viszont több épületet tervezett, mint a maga idejében Christopher Wren. És ezek az épületek, noha egyáltalán nem a ma szokásos üvegborította felhőkarcolók, többnyire masszívan a helyükön maradtak. “Többnyire”, írtam, mert azért mindegyikük mégsem úszta meg végül a lebontást.

Irodájának egyik közismert munkája az 1966-ra a

Soho tőszomszédságában, a Charing Cross Road és a New Oxford Street találkozásánál, a közvetlenül a Tottenham Court Road metróállomás fölött, a St Gilles Square-en felépített Centre Point (a tényleges mérnöki munkát a R. Seifert and Partners kötelékében dolgozó Horace George Marsh, illetve a Peli Frischmann cég, Seiferték gyakori statikai építész partnere végezte),

és az érdekessége az,

(a már emlegetett Westminster Cathedral tornyából így nézett ki 2009 februárjában), hogy építettője, a milliárdos ingatlanfejlesztő, Harry Hyams (aki a telket, amin az épület áll, nem vásárolta meg, csak lízingelte 150 évre) az irodaháznak kitalált, 34 emeletes, 117 méter magas házat több mint tíz éven át hagyta üresen állni, nem találván egyetlen kizárólagos bérlőt rá, ami üzleti koncepciója és kikötése volt, és sokáig nem is tágított tőle. 2017-ben irodák helyett különben lakások létesültek benne, de felújították,

és a mai napig a helyén áll.

Ezen a 2009-es, a Millennium Bridge gyaloghídról készült képen, a Temze déli partján, a jobb oldalon jól látszik Richard Seifert egy másik városképi jelentőségű munkája, az eredetileg 31 emeletes, 111 méter magas, 1972-re felépült Southbank Tower,

amelyet 2015 és 2017 között aztán a Kohn Pedersen Fox iroda tervezésében nem csak hogy renováltak, hanem tíz emelettel és 40 méterrel meg is növeltek.

(A toronytól balra nem a Shard, hanem a “Vázának” vagy “Bumerángnak” becézett, 2012 és 2018 között a SimpsonHaugh and Partners tervei alapján felépített One Blackfriars vegyes használatú toronyház látszik, és mindhárom előző képen a Temzéhez közel rajta van Albert Moore 1928-29 folyamán egy korábbi erőműből áttervezett klasszikus art deco épülete, az Oxo Tower —

a One Blackfriars a Shard üvegezett kilátóteraszáról így fest — balra tőle a már átalakított Southbank Tower, úgyszólván pontosan kivehető az eredeti tetőformát meghagyó ráépítés.)

És így jutunk el a City szempontjából érdekes Seifert-épülethez, az 1971 és 1980 között felépített, építtetője és első tulajdonosa, a National Westminster Bank után

1998-ig NatWest Towernek nevezett, 183 méter magas, 47 emeletes Tower 42-höz. (NatWest és Seifert, ennek biztosan jelentenie kell valamit.) Az új név arra utal, hogy az épület 47 emeletéből 42 ún. konzolos technológiával épült meg, a középpontban emelkedő gigantikus betonoszlophoz negyvenkét szinten ilyen megoldással csatlakoznak az emeletek. A NatWest Tower első fecske volt, 1980-as befejezésekor London legmagasabb épülete, de még ezek a 2000-es évek első évtizedének második felében készült fényképek is jól mutatják azt a környezetet,

amelybe a toronyház a maga idejében beépült. De nem a még belvárosi autós behajtási díj, a “dugódíj” előtti Londonra gondolok, hanem az épületeire. Ez volt a City régi, 1960 előtti jellege, két-három szintes banképületek, pénzintézetek, a legkülönfélébb pénzügyi szolgáltatók székházai, irodái vagy képviseletei

— bár ezeknek a szürkés-esős városi képeknek a jobb oldalán jól lászik a fentebb emlegetett, előbb intézményként, aztán épületével is tovatűnt Barings Bank, távolabb meg a mostanra már bontásra ítélt 99 Bishopsgate —

jellegzetes toronycsúcsával és eredeti homlokzati borításával a Tower 42 sokáig egyedül állt. Túlélt egy 1993. április 24-én végrehajtott IRA-robbantást (ez egy évvel a későbbi Gherkin helyén álló Baltic Exchange-t ért támadás után történt), és a 2000-es évekre elkezdett benépesülni körülötte a világ. Őszintén szólva, noha magassága és volumene mélységesen lenyűgözött, a Tower 42-t én mindig is csúnya épületnek találtam, és egy darabig az volt a gyanúm, az egész újabb City-fejlesztésnek a kissé mindig magányosan, a többi magas épülettől távolabbra álldogáló és emiatt mindenkor feltűnőbb Tower 42 eltakarása a célja. Még szerencse, hogy nem városfejlesztéssel foglalkozom.

De induljunk el a Cornhillből a Leadenhall Streeten

a City építészeti állócsillaga,

a Lloyd’s Building felé, annál is inkább, mert itt, a Leadenhall Street kezdeténél, a Bishopsgate kereszteződésénél kétoldalt két olyan tömböt is látunk, amit utoljára vehetünk szemügyre,

bal oldalon a Barings Bank alacsonyabb épületét (üveghomlokzatán ott tükröződik a Lloyd’s fémmasinériája, megtestesítve a City legújabb szubsztanciáját, a tükröződést), jobb oldalt az ott nyiló Whittington Avenue-ig kinyuló blokkot legközelebbre már el fogja törölni az idő vagy pontosabban az építési láz.

Csak az a tömb marad meg az utcának ebből a részéből, ami érintkezik a Lloyd’s régi bejáratának épületével — így például a sarkon az iraki érdekeltségű Rafidain Bank londoni fiókja, legalábbis az épület a mai napig megvan; és mindez újra képet ad a City 1960 előtti kinézetéről.

De a Lloyd’s ott van,

alakzataival,

megoldásaival,

egész küllemével

és összetéveszthetetlen égbetörésével

fennen hirdeti,

hogy a City jövője már elkezdődött.

De még a múlt is jelen van; a Lloyd’s-tól közvetlenül balra álló épületet szintén utoljára látjuk — a feliratával önnön kiadását reklámozó irodaépület, a Prudential House belátható időn belül a Scalpelnek fogja átadni a helyét, és bár vállalkozásnak nagy presztízs Cityn belüli székhellyel rendelkezni, se céges levélpapírt nem érdemes már nyomtatni, se a bélyegzőcsináltatással nem kell vesződni itt, és — ahogy mondani szokás — a nagyobb karton tartóstej megvásárlását is jól meg kell gondolni.

A St Helen’s meg a Gherkin irányából ezen az esőcseppek sújtotta képen pedig a jelen is ott van — az elbontandó épület mögött, a Lloyd’s-zal átellenben áll már a Willis Building, Norman Foster tervezése, amely egy 1958-ban épített, szintén a Lloyd’s biztosító használta korabeli irodaház helyére került. A három, 125, 97 és 68 méter magas traktusból álló, a Lime Street vonalával kanyarodó, a Lloyd’s-ot szinte félkörben ölelő Willis Building irodaépület 2004 és 2008 között épült fel, de ebben a nagyon előnyös nézetében sajnos nem sokáig létezik majd, mert a Scalpel 2018-tól végleg ki fogja takarni. A Willis Building, ahogy mondani szokás, ennél többet érdemel, annak ellenére, hogy dél felől, a folyó irányából igen szépen érvényesül hármas osztása.

És volt még más is, például egy 2009-es pillantás a Lombard Street felé, a már többször emlegetett, a hatvanas évektől kezdve sokat foglalkoztatott Gollins Melvin Ward Architects terveként felépült toronyházra: a legmagasabb szegmensével tizenhétemeletes posztmodern toronyház a Barclay Bank régi klasszikus székházának a helyére került 1992-ben,

három, különböző magasságú, a New York-i Chrysler Building megoldását idéző, de annak csúcsdíszét nélkülöző nagy tornya a londoni City látképének mindmáig elmaradhatatlan eleme. Az épületből a Barclay Bank 2003 körül különben elköltözött, ki a Docklandsbe, igazolva azt a korábbi állításomat, hogy a trend a kilencvenes évektől a City a Docklandsre cserélése volt, a Canary Wharf területén építette fel új felhőkarcoló-székházát, a Lombard Street-i épület új tulajdonosai pedig újragondolták az épületet, külső jegyeit meghagyták, de például főbejáratát a Lombard Street 54-ből a szélesebb Gracechurch Street 20-as száma alá telepítették (ennek munkálatai látszanak a palánknál a fentebbi képen), és ma ezen a néven működik irodaházként.

És még egy kedves, fotogén részlet, a Leadenhall Streettel párhuzamosan álló klasszikus piacépület,

a Leadenhall Market, a Tower-hídhoz vagy az egykori Old Bilingsgate-halpiachoz hasonlóan Sir Horace Jones munkája, amely nagy becsben tartott műemlékként a hatalmas épületek tövében a helyén maradt, aligha bármilyen számunkra belátható adásvételi tranzakció színhelyeként, inkább amolyan bejárható, megcsodálható múzeumként vagy kiállításként.

Így állunk tehát 2009 februárjában, a Temze felől, az egyik hídról nézve (a kép jobb traktusában, nem túl magasra, de az egykori Barclay Bank-székház is felemelkedik). A 2015-ös év utazása a City vonatkozásában különben nekem különös módon szinte teljesen kimaradt, pedig ez volt első, a nagyobbik fiammal hármasban megtett utunk Londonba — nem baj, volt helyette más, London végül is kimeríthetetlen, és meg sem ismétlem a Dr. Johnsonnak tulajdonított szállóigét, hogy aki Londont unja, saját magát unja.

Egy lépcsőfok nekem tehát kiesett. Needless to say, felesleges magyaráznom, nem is kell mondanom, könnyű érteni anélkül is, hogy részletezném, a City metamorfózisa tizenhárom évvel az előző kép után valósággal kultúrsokként ért, ezen a kivágaton például már a Gherkin sem látszik, de persze húsz méterrel jobbra lépve kis szelete azért látszott volna. De ne vágjunk a dolgok elébe, tartsuk evidenciában, hogy történetileg ez London központja, a római kori Londoniummal azonos terület, és az a rész, amit az 1666-os nagy londoni tűzvész elpusztított, és ahonnan Christopher Wren elkezdte újraépíteni a várost, márpedig ennek nevezetes köztéri jelzése is van, az általam mindig szívesen fényképezett The Monument,

ugyancsak több helyről kivehető,

de mára azért messzebbről már eltünedezőfélben

lévő igazodási pont,

talapzatán hatalmas domborművel,

amely 2022-re az oszloppal egyetemben

megújult környezetében foglalta el régi helyét.

Archív képekkel nem szándékoztam terhelni ezt a bejegyzést, de az 1930-as években így fest, így emelkedik ki még környezetéből a The Monument a Szent Pál székesegyház kupolájától nézve. Mögötte balra a távolban a Tower, jobbra az egyik legnevezetesebb londoni ikon, a Tower-híd,

magából a The Monumentből pedig ugyanebben az időben így néz ki az a terület, amit mindeddig láttunk és rövidesen 2022-es képekkel is bejárunk majd: a folyó északi és déli partján egyaránt inkább dokkok tagolta ipari körzet, a templomok tornyán kívül alig-alig áll egy-egy magasabbra törő építmény. Úgyhogy induljunk el a The Monument felől jobbra

a kis utcán, először a Temze-partra,

hogy szemügyre vegyük a London Bridge-től keletre álló folyóparti épületeket, az Adelaide House-t, a Richard Seifert-féle St Magnus House-t, a modernista szemszögből kétségtelenül legexponáltabb Northern and Shell Buildinget, a Covell Matthews Architects építésziroda 1985-ös alkotását (az irodát két, a háború alatt Richard Seiferthez hasonlóan a hadseregben a Royal Engineersnél szolgálatot teljesítő angol építész, Ralph Covell és Gerry Matthews alapította 1948-ban, de a tervezői praxistól már mindketten visszavonultak, mikor az időközben Edinburgh-ba települt és Skócia-szerte sokat tervező irodájuk ezt a londoni épületet megtervezte), illetve az Old Billingsgate Marketet.

A Northern and Shell Building geometrikusan megtört sötétkék üvegfalai

nem az olajvállalatot, hanem egy korabeli sajtóvállalkozást rejtettek (és egy másikat rejtenek ma is).

De ebből a folyópart közeli szögből is elő-elővillan a gigantikus Walkie-Talkie, az új londoni City egyik fő akcentusa,

mely pár szinttel feljebbről, olyan hatvanvalahány emeletnyi magasból, a Shard kilátójáról ilyen látványt mutat (és ezen a képen a The Monument, a fölött a valamikori Barclay Bank, távolabb az innen feketének ható Tower 42, aztán a többi emlegetett Temze-parti épület is jól látható. A Walkie-Talkie-tól jobbra, hátrébb ott az egykori Plantation Place, a mai 30 Fenchurch Street két üvegkubusa, azok mögött a Willis Building három, különböző magasságú, innen különösen szépen érvényesülő traktusa, majd a Scalpel). A Walkie-Talkie természetesen a londoniak adta gúnynév, az uruguayi építész, Rafael Viñoly tervezte épületet 2009 és 2014 közötti építésekor későbbi hivatalos nevén, a postacímén, 20 Fenchurch Street Office Complex néven emlegették. Elkészülte után rengeteg kritika érte, még azzal is megvádolták, hogy furcsa alakú homlokzatával össze fogja gyűjteni a nap sugarait és felgyújtja majd környezetét, ami Londonban, és ezen a környéken különösen, a legbaljósabb vádnak számít (az üvegfelületek a fentieket megelőzendő, speciális borítóréteget kaptak).

A tetejére valóságos napelem-park került, nála is és minden megvalósult társánál is elsőrendű szempont volt a fenntarthatóság, illetve a zöld együttható mértéke (a régi, ötven-hatvan éves épületek eltűnését az azbeszten kívül ennek a faktornak a teljes hiánya indokolja — de hát sosem könnyű előre látni a jövőt). A szélső nézeteiből jól látszik, hogy a közvetlen mellette lévő utcákban most még nem áll hasonló léptékű (40 szintes, 140 méter magas) épület, különállásával számomra beszédesen szimbolizálja az újabb keletű City-építési lázat. De nem leplezek le különösebb titkot, ha elárulom, hogy már épül a 50 Fenchurch Street (Eric Parry irodájának műve, 150 méteres, 36 szintes lesz, 2028-ra készül majd el) és a tervek szerint mostanában fognak hozzá az 85 Gracechurch Street építéséhez is (az ausztrál Woods Bagot iroda tervezi, 130 méteres, 30 emeletes lesz, és 2030-ra épül majd fel). Az összkép tehát nyilvánvalóan változni fog már rövid távon is.

És ily módon, különállásával a Walkie-Talkie afféle igazodási pont is, a Great Tower Street keleti vége felől például így látszik (a sarkon látható vörösmárvány épületről, a Minster Courtról egy pillanat múlva lesz szó),

egy utcával beljebb, a Mincing Lane torkolatától így (itt a sarkon a Plantation Place South látható, az Arup Associates tervezte, 2002 és 2004 között emelt kilenc szintes irodaépület).

No és akkor a Minster Court vagy Minster Building, ez a három traktusból álló,

a két kiugró nagy szárny között valóban egy udvart közrefogó, a posztmodern gótika mintapéldája, a Gollins Melvin Ward Architects sokadik City-beli, 1992-re felépített tervezése (1991-re készült volna el, de a végső munkálatok során a már kész épület egy részével mi más történt volna?, kigyulladt és leégett),

a két szélső szárny közötti beugróban, a voltaképpeni udvarban pedig ennek a sétának az első szobrai,

Althea Wynne (1936–2012) angol szobrásznő legkedvesebb témája, három lóábrázolás,

Dollár, Jen és Font, ahogy a szoborszerető londoni nép elnevezte őket, de hogy melyikük melyik, nem tudom megmondani. Mindegyik elég izmosnak és jó erőben lévőnek látszik.

Althea Wynne a három szoborra 1989-ben kapta a megbízást. 2012-ben egy autóbalesetben vesztette életét, második férjével, Anthony Barrington-Brownnal, közkedvelt londoni társasági emberrel, a Dexion cég számára egy polcrendszert tervező mérnökkel utaztak vidéki lakhelyükre, amikor a nő vezette Ford Focus az autópályán egy teherautóval karambolozott, és mindketten azonnal szörnyethaltak.

A Minster Courtot, mint jóformán mindegyik, e posztban emlegetett GWMA-tervezést, veszély fenyegeti. Ezt éppen nem bontani akarják, hanem további emeleteket ráhúzni az épületre. A Minstrel Court hívei próbáltak védettséget szerezni erre a vérbeli londoni Gotham City-házra, de ez sikertelennek bizonyult.

A Minster Courttal szemben, az utca túloldalán a Plantation Place, a gyönyörű londoni sarok mögött felsejlik a hely már sokszor látott, sokszor emlegetett két egyforma üvegkubusa,

az utcán nyugatabbra pedig a már ismert “világítótorony”, a Walkie-Talkie.

Köztéri térplasztika jön újra, a Fen Courtban, a Fenchurch Streetet és Fenchurch Avenue-t összekötő gyalogos utca közepén áll

Michael Visocchi Káin bűne című, szürke kőelemekből összeállított installációja,

fő elemén Lemn Sissay rádiós személyiség, a 2012-es londoni olimpia egyik “hivatalos költőjének” sorai olvashatók (vajon a bakui olimpiának kik lesznek a “hivatalos költői”?), a műalkotás a rabszolgakereskedelem eltörlésére emlékezik,

és az emberi jogokért mindenkor kiálló legendás dél-afrikai anglikán püspök, Desmond Tutu avatta fel 2018-ban.

És akkor jön az első helyszíni kárpótlás a Norman Foster-féle, többet érdemlő Willis Buildingnek,

ahogy tartunk észak, a City mostani egyik architekturális főutcája, a Leadenhall Street felé (kicsivel távolabb 2022-ben a 40 Leadenhall Street, másik nevén Stanza, a Make Architects 2020 és 2024 között emelt, 155 méteres, 37 szintes felhőkarcolója építés közben — a Make Architects alapítója, Ken Shuttleworth 2004-ben Norman Foster irodájából vált ki –, az épület azóta már a belvárosi városkép rögzült eleme),

és az első 2022-es közeli pillantások

a Lloyd’s Buildingre,

az örök ismerősre,

miközben más résekben, utcákban, átjárókban új ismerősök is felbukkannak,

megint máshol pedig régi-újak (eggyel feljebb a 20 Fenchurch Street postacími frontjának felső része; ezen pedig balra a Lloyd’s, mellette közvetlenül a St Helen’s kis metszete, jobbra a kép nagy részét kitöltő Willis Building homorú üvegfala, közöttük pedig a Gherkin hamisítatlan alakzata).

Ez pedig már a mostani egyik új jövevény, a Scalpel a Lime Street felé eső üvegfala, bal oldalon szabad szemmel látható a Lloyd’s, illetve a St Helen’s piciny részlete, hátrébb a Gherkin, a tükröződésben a Willis Building lépcsőzetes tömbjei, és a jobb felső sarokban magából a Willis Buildingből egy részlet, hogy ott újra a Lloyd’s tükröződjön.

De mielőtt még végleg a magasba emelnénk a fejünket, egy pillanatra tekintsünk a Scalpel és a Willis Building közé, a járdára, az egész terület építészeti gyújtópontjában ott áll ugyanis

Joel Perlman 2018-ban felállított, Roundhouse című szobra, ennek a túrának a harmadik köztéri alkotása, és a címbe emelt szó magyar megfelelői közül a ‘széles mozdulattal kipörögve adott ütés’ jelentést találtam a legjobbnak, afféle szimbólumát annak, ami eddig volt és ezután következik.

A New Yorki-i székhelyű, amerikai alapítású, de az egész világon aktív Kohn Pedersen Fox építésziroda tervei alapján 2012 és 2018 között megépített, 38 emeletes és 190 méter magas Scalpel enyhén megdöntött hatalmas üveghomlokzatával

új fejezetet nyit a tükröződés játékában, gigantikusabbat, lélegzetelállítóbbat, mint korábbi társai,

még az első pillantásra látszólag csak díszítőelem esőbeálló (a bejárat mintha nem alatta helyezkedne el)

is megduplázódik a tükörjáték révén,

és az épületben van még egy vicc, amit innen, a Leadenhall Street teresedéséből, az utcaszintről nem lehet látni, de távolról, délkelet felől nézve

jól érvényesül. Az épület teteje úgy van kiképezve, hogy felső háromszöge messziről a “Play” gombot imitálja — a néző szinte szükségét érzi, hogy a kép közepére kattintva elindítsa az alatta megbúvó YouTube-videót.

De itt most nem indul videó, hanem a kis teresedés másik nóvuma, a hivatalos nevén Leadenhall Building vagy 122 Leadenhall Building (a londoni utcaszámozás logikáját, hogy az egymással szemben lévő házszámok milyen rejtély szerint viszonyulnak egymáshoz, soha nem tudtam átlátni), közkeletű nevén a “The Cheesegrater”, a “Sajtreszelő”, a Lloyd’s-hoz hasonlóan Richard Rogers (illetve a Rogers Szirk and Harbour Partners nevet viselő irodája) tervezése indul,

és ha távolabbi perspektívából

vagy közelről a jó szögből tudjuk nézni a 225 méteres, 48 szintes épületet,

hitelt adhatunk a pletykának, miszerint Sir Richard munka közben kiment a feleségéhez a konyhába, a tekintete a konyhapulton álló sajtreszelőre esett, és már meg is született a háromszög alakban meredeken felfutó, ék alakú, lapos csúcsban végződő épület ötlete.

A viccen túl (különben ha egy házasságával előbb, az első feleségéhez, Su Brumwellhez ment volna ki, vele közösen alapított építészirodájában dolgozó kollégájával találkozott volna, amint főz; második felesége, Ruth keze ügyében viszont tényleg könnyen találhatott sajtreszelőt, hiszen a nő az olasz konyhára is specializálódott Michelin-csillagos séf) természetesen rajta van a “Cheesegrateren” Rogers védjegye, üveghomlokzata mögötti felfutó szerkezetében,

az utcaszinten közszemlére tett konstrukciós elemeiben ezúttal is valóban az épület architekturális vonásait teszi transzparenssé,

ha nem is olyan megdöbbentő magától értetődőséggel, mint a szemben, az utca túloldalán lévő Lloyd’s vagy a Renzo Pianóval közösen tervezett párizsi Georges Pompidou Központ esetében.

De ennek a különleges építészeti skanzennek hangsúlyos szereplője lett Richard Rogers későbbi épülete,

elválaszthatatlanul hozzátartoznak

az utcaszinti részre telepített

gigantikus telefonkagylók?, fülhallgatók?, periszkópok?,

a föld alatti részek szellőztetését

biztosító gyönyörű, itt-ott rikítóan színes monstrumok,

meg a konstruálásra, az építő kéz munkájára, a megcsináltságra közvetlenséggel utaló technológiai manifesztációk is.

És akkor még egy kicsi kör északra,

a Gherkin felé,

hiszen az ember

szívesen fényképezi le

újra azt,

amit korábban már oly sokszor lefényképezett —

közben egy gyors pillantás még innen az “elrejtett” Tower 42-ra

meg két pillantás arra a Gherkintől nyugatra eső épületre, amit én közelről végül nem néztem meg,

de ami London második legmagasabb és a City legmagasabb felhőkarcolója keleti oldalának tűnik, az eredetileg 2007-ben a Kohn Pedersen Fox tervei alapján a “The Pinnacle” néven elkezdett, majd a pénzügyi válság okozta leállás és tulajdonosváltás után, az amerikai KPF-ből kivált és külön irodát nyitó angol építészek, a PLP Architecture által áttervezett változatban 2016-tól újra építeni kezdett, végül 2020-ra 22 Bishopsgate néven befejezett, 278 méter magas, 68 emeletes toronyházé. A történet van annyira vérfagyasztó, mint egy szobrásznő halálos autóbalesete, de már nem cifrázom, inkább elbúcsúzom,

még nem tőled, kedves kitartó olvasóm, hanem a legelső képektől kezdve e posztban gyakran feltűnő, szögletes-fekete St Helen’s irodaháztól, amelynek fentebb ígértem külön fejezetet,

és amit ezeken a képeken minden bizonnyal utoljára tudok bemutatni. Jöjjön hát a külön fejezet.

Az épület, amely viselte korábban építtetője és első tulajdonosa nyomán a Commercial Union Building nevet (ó, boldog hatvanas évek: építtető, tulajdonos és lakó még ugyanaz az entitás, többnyire jogi, de néha valóságos személy volt), később Aviva Towersnek is nevezték, a St Helen elnevezést a közelében álló templomról kapta végül.

Az én szívemhez mindig is közel állt, környezetével összehasonlítva valóban idejétmúlt és egyszerűségében szigorú geometriája

még 2022-ben is vonzotta a tekintetemet,

nem is tudnám eltagadni, hogy ezeket az égbefutó, nagylátószögű képeket sokszor miatta csináltam, legelsősorban ő hívta elő.

És hát tudott játszani ő is jól a körülötte álló épületekkel.

De hiába kapott az utolsó időkre fehér kerettel kiemelt bejáratot, az 1969-ben felépült épület presztízse a Baltic Exchange 1992-es robbantását követően megroppant (bár utána még gondosan renoválták, de új gazdája lett és bérlői is kicserélődtek, lebontásának terve pedig 2015 óta napirenden van. Immár a harmadik terv készült el a helyére, eszerint 1 Undershaft néven az Eric Parry Architects megálmodta, 294 méter magas, 78 emeletes irodafelhőkarcoló fog a helyén állni, ez felülmúlja majd az imént érintőlegesen említett, már elkészült 22 Bishopsgate-et, és ez lesz London és az egész Egyesült Királyság második legmagasabb épülete. Az elfogadott terv szerint a St Helen’s-t, nagy idők nagy tanúját 2025 folyamán fogják lebontani, az új épület pedig az elképzelések szerint 2029-re vagy 2030-ra készül el. És ha már annyiszor emlegettem a Gollins Melvin Ward Architects építészirodát mint áldozatot, mint olyan céget, amelynek épületeit ebben a modernizálódó Cityben sorra lebontják, hadd tegyem hozzá, hogy az irodát 1947-ben három angol építész alapította Londonban, Frank Gollins (1910–1999), James Melvin (1912–2012) és Edmund Ward (1912–1998; mindhárman Richard Seifert generációs társai; James Melvinről, aki egyáltalán nem mellékesen a korszak közismert, a háború utáni angol képzőművészetre koncentráló műgyűjtője volt, egyes források azt állítják, éppen nem érte meg századik születési évét, és meghalt 2011-ben, más források azt, hogy igen). 1974-ben mindhárman visszavonultak a cégtől, de addigra az iroda hírneve már nagyra nőtt; a Barclay Bank Lombard Street-i épületének vagy a Minstrel Court megépítésének tenderét, a Tower 42 felújításának felügyeletét, de még a Bishopsgate 99-et is már az alapítók visszavonulása után nyerték el. Végül 2015-ben önálló megnevezéssel az iroda megszűnt, magába olvasztotta a Scott Brownrigg, amelynek profilja a közlekedési tervezés, repülőterek, pályaudvarok, vasútvonalak kitalálása. A GMW és a St Helen’s emlékére álljon itt egy archív kép 1968-ból, a Commercial Union Building/St Helen’s építésének idejéből.

Már csak azért is, mert egy dolog felépítése és lebontása nagyon hasonlít egymásra, csak az egyiket (vagy a másikat) visszafelé veszik fel (vagy forgatják le a nézőnek).

De az állócsillagok, régiek, újabbak és legújabbak a helyükön maradnak,

jobbra még felcsillan a St Helen’s,

ebből a szögből a Scalpel felületén már a Cheesegrater tükröződik,

ehhez a St Mary Axe-ről készült képhez meg nem is kell más emlékeztető,

mint ez a 2004 márciusából körülbelül ugyanonnan elsütött kép.

És így érünk vissza a hely és e huszonegyedik századi őrület huszadik századi eredőjéhez,

Richard Rogers Lloyd’s Buildingjéhez

(a Scalpel üveghomlokzatán utoljára még ott a St Helen’s tükörképe),

amit építészetileg is, metaforikusan is, átvitt értelemben is

ősnek, eredőnek, alapító atyának kell tekintenünk

régi traktusával együtt,

amit érdekes módon az évek során egyszer sem sikerült néptelenül lefényképeznem, valaki mindig ott ült a lépcsőjén vagy fényképezte a környéket —

és ha továbbsétálunk a Leadenhall Streeten a központ felé,

már látjuk a One Leadenhall építésének 2022 szeptemberi állapotát, e sorok írásakor, ha minden igaz, már egy éve áll a 158 méteres, 36 emeletes, a Make Architects és az Adamson Associates Architects tervezte épület.

Dél felé pillantva látszik vagy bekukucskál a két utcával lejjebb lévő Walkie-Talkie (az alsó képen a magasodó betontömb jobb oldalán az egykori Barclay Bank-épület is),

visszafordulva még egy utolsó pillantás a Lloyd’s-ra,

és a Leadenhall Street Bishopsgate utáni folytatásában, a Cornhillen a City csendes, ujra csendes. Ez legyen, mi lelket ad.

A Tőzsdéhez és a Bankhoz kiérve az iménti őrület

szelíd, bár kétségtelenül gigantikus háttérré csillapul.

Nincs is más hátra, mint pár távolabbi kép, az első a Tower Bridge-ről,

az építészek vajúdtak és hegyet szültek, a tengerszint feletti magasság a parton álló épületek és a felhőkarcolók között nem tér el olyan radikálisan, mint ahogy a felvétel sugallja, de az is tény, a kép jobb harmadának inkább az alján látható 10 Trinity Square-torony a régebbi londoni képeken mindig is afféle vároromnak hatott; a dombot vagy emelkedést az épületek képezték meg;

a második nyugat felől, a Millenium Bridge-ről, ahonnan nézve a fenti várdomb-hatás nem érvényesül,

egy középtájról, a Shardról,

három a Temze déli partjáról,

szintén nagyjából szemből,

az utolsó három pedig összefoglalóként mindkét part látványával —

előbb ennek a bejegyzésnek a nyitóképe, panoráma nyugati irányból, felhős, napos, mediterrán jellegű kép,

és legalábbis az időjárást tekintve feltétlenül valóságosabb felvétel az ellenkező, keleti irányból, szintén több kockából összefűzött panorámaként —

és legyen végül egyetlen hagyományos kép is ugyanonnan — ez nekem London szépsége, ez a meggondolt, megfontolt, háromszáz éve locsolt, csodálatos és bátor összevisszaság.

*

A posztban látható vízjel nélküli képek kattintás után a Flickr-en felnagyítva és részletesebben megnézhetők, de utána ott a “Vissza” gombot kell megnyomnunk, ha folytatni akarjuk ennek a szövegnek az olvasását.

*

Sokféle nyomtatott és internetes forrást használtam fel, alapvetően az angol nyelvű Wikipedia vonatkozó oldalait, de ellenőrzésként és új információkkal is ez az oldal volt a legnagyobb segítségemre a szöveg írása során. A londoni részt linkeltem be, de az egész világot végig lehet nézni vele Kínától Amerikáig, ha az ember az egész világból csak a száz méternél magasabb épületekre kíváncsi.