Főné és Mellékné régi könyvet bújnak a könyvtárban. Fiatalok még, bár mindketten házasok. Főné töri meg a csöndet végül.
— Nekem nagyon hiányzik.
— Ige… Nekem is.
Kemény Istvánnak
A ház megvan, előtte keskeny kis kert, felkanyarodik az épület mögé, de ennyi épp elég nekem, nem akarok én uborkát meg paradicsomot termeszteni, annak a néhány muskátlinak pont jó lesz így. Megvan az autó, megvan a gyerek. Most már csak annyi kell, hogy az a büdös kölök megtanuljon végre ballal is passzolni.
Ez annyira közismert, hogy végig sem mondom, se hosszan, se röviden. A hatvanas években megjelent az akkor már nem is olyan fiatal költő verseskötete, és a város legnagyobb könyvesboltjában a Mézpergető című könyvecske öt megrendelt példányát nem a versek közé, hanem a mezőgazdasági könyvek polcára sorolta be az egyik könyvesbolti eladónő. Az öt példányt évekkel később érintetlenül visszáruzták.
Amikor Eugenia Vazquez de Montemitro azon a napfényes délelőttön ötödszörre tartotta kezében a ficánkoló aranyhalat, ötödször hallgatta végig a hal könyörgését, visító esküvését, hogy három kívánsága is teljesülni fog, ha a fiatalasszony visszaengedi őt a folyóba, ő maga pedig már négyszer a vízhez hajolt, tenyeréből finoman kibocsátotta a jószágot, előzőleg négyszer el is sorolta ugyanazt a három kívánságot, és még mindig nem történt az égvilágon semmi, csak az üres felhők meg a kék tükröződött a moccanatlan vízen, egy pillanatra átfutott a fején, hogy a hiábavaló hatalmas vágyakozás helyett ebédre esetleg ez a parányi halacska is megtenné.
E növény európai megjelenését ugyancsak Steven van der Hagen sikeres 1605-ös expedíciójának, illetve a Holland Kelet-indiai Társaság áldásos tevékenységének köszönhetjük. Közkeletű elnevezését a Jáva szigetén partra lépő németalföldi tengerészektől kapta, akik sötétedéskor a növény textúrájában az ősi termékenységi kultúrákra utaló rajzolatokat ismerték fel. A növényre őshonos lelőhelyén, az indonéz szigetvilágban pillantva igen sokan számoltak be túlvilági, halálközeli élményeikről is. Még többen haltak meg. Hollandiában, ahol a leginkább terjedt el, a fás szárú növényhez ma nem kötődnek ilyen extrém asszociációk. Kedveli a tenger felől érkező sós szelet, gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet.
A férjemmel a táncházmozgalomban ismerkedtünk meg. Imádott a Feri táncolni, és bennem aztán igazán a partnerére talált. Mindenhol táncoltunk: kollégiumi mosdóban, építőtábor barackfái közt hajnalban, feltűrt szoknyával az éjszakai hatoson, még a régi Wartburg-kombink hátsó ülésén is hosszan. Éjjel, nappal, bármikor. Téged aztán könnyű táncba vinni, nemhiába vagy Kati, mondta, felragyogott az arca, és már benne voltunk, táncoltunk is. Kapaszkodott belém, forgatott, vitt magával, kész őrület volt vele a tánc, soha senkivel nem volt ilyen jó, nem mintha mással olyan sokat próbáltam volna. Na hát ezt most jó röviden mondtam el. De nincs időm.
Ezt is felírjam, főnök, amit utoljára mondott? Én felírom, ha ragaszkodik hozzá, de a múltkor is mekkora cirkusz lett belőle, emlékszik. Most nevetgél, hogy persze, írjam csak, de akkor is rajtam csattant az ostor, erről maga már nem tud. Behívattak, ott ordítoztak velem, hogy hogy gondolom ezt, ez szabotázs. A végén úgyis mindig rajtam csattan, maguk meg megússzák. Szóval meggondolta? Jól van, nem bánom, felírom, de remélem, most majd tartja a hátát.
Az egyes arra való, hogy az ember meggurítsa az autót. A hármas arra, hogy meggyőződjünk, a kuplungtárcsa rendben van-e: ha megpróbálunk álló helyzetből hármasban indulni, és a motor lefullad, még van időnk. Ötös nem volt azokon az autókon, amiken tanultunk vagy amilyenekre reményünk látszott. A “Kapcsold az ötödik sebességet” slágercím volt, nyugati autók ritka tulajdonosainak szóló szlogen.