A blog történetében ez az első alkalom, hogy egy szobor nem feltétlenül saját esztétikai kiválósága, hanem elsősorban a fényképezés öröme okán kerül fel az oldalra. Marton László ügyes kezű, jól képzett kurzusszobrász volt. A sors nem adta meg számára, hogy ezt teljes mellszélességgel bizonyítsa, hisz alkotó éveinek nagyobbik része a létező szocializmus idejére esett, s csak egy kisebb hányada a szabad Magyarország két évtizedére, így aztán veszendőbe ment ugyan néhány Lenin-szobra, és élete vége felé még belekapott a Wass Albert-kultuszba is, de ezzel már nem nagyon rombolta korábban kialakított kismesteri művész-imágóját, politikai vagy ideológiai töltetű köztéri alkotásai pedig valamilyen furmányos átcímezésnek vagy épp a lokálpatrióta megbocsátásnak köszönhetően végül többnyire megúszták a bizonyos szobrok számára végzetesnek bizonyult rendszerváltást. Klasszikus megformálású, közérthető zsánerszobrait szeretni szokta a közönség, és ez így van jól — nem őt kell hibáztatnunk, hogy a köztéri szobrászatban Magyarországon nagyon csekély mértékben érvényesül a modern, akár XX., akár XXI. századi művészet.
A szülővárosában, Tapolcán, a Templomdombon, az egykori Vár maradványai között 1988-ban felállított Múltunk című szobra igazából szerethető, kedves dolog. Ám valamiféle ellentmondás a címbéli ideologikum és a guggoló, szépséges meztelen fiútest között mégiscsak érzékelhető. Ha tudomást szerzünk róla, hogy a szobor az egykori vár alapfalaira van telepítve, szándékosan két fal szimbolikus értelmű kereszteződésére, ahogy ez némelyik képen jól látható, ha ehhez hozzávesszük a címbe foglalt, többes szám első személyű birtokjellel ellátott főnevet, akkor lassan azt is felismerjük, hogy itt bizony egy fiatal régész-tanuló, ha fellengzős akarok lenni, a feltárás szelleme vagy ifjú istensége lel rá valami izgalmas kincsre épp vagy próbálja használni azt a szerszámot, melynek segítségével ez előbb-utóbb majd bekövetkezik. De akkor vajon a fellengzős változat kedvéért mezítelen? S ha elképzeljük fordítva, elképzeljük felöltözve, ugyanezzel a mozdulattal, gesztussal, valahogy nem tudunk visszajutni az 1988 körül alighanem kívánatosnak tartott archaizálás közelébe, még a rákövetkező 20 évben kivirágzott katolikus környezet sem segít ebben igazán. Valami sutaság, össze-nem-illőség mai szemmel nézve feltétlenül ott marad az egész mélyén.
No de veszett több is Tapolcánál, mindenért kárpótol a szobor szemnek tetsző könnyedsége, a mozdulat tanítani való egyszerűsége, az, ahogy a szobor elhelyezésének köszönhetően valósággal a fényképész kamerája elé tolakszik, és valóban öröm vele a szokásos körbe-körbét végigcsinálni.
A szobor oldala a Köztérképen.
Csak a képre emlékezem 