A számok persze azonnal problémát jelentenek. Igazából arról van szó, hogy Somogyi József tizenöt év különbséggel két Dózsa György-szobrot is készített, mindkettőt Ceglédre, a második kiszorította helyéről az elsőt, ami kétségtelenül rendhagyó történet — arról, hogy a második ábrázolás egy helyett két alakos lett, és ezt a bejegyzés címében nem tudom kellő mértékben érzékeltetni, igazán nem tehetek.
De nem is ez a lényeg, a lényeg a két szobor, és a fenti rövid történet képekkel szintén röviden úgy mondható el, hogy ez a szobor,
Somogyi József Dózsa György-szobra, mely 1972 óta Kiskunfélegyházán, és 2019 óta a városban a jelenlegi helyén áll, eredetileg, 1957-es felavatása óta
Cegléden ezen a helyen, a Kossuth téren, a Szent Kereszt felmagasztalásának szentelt római katolikus templomtól délnyugati irányban, Somogyi második, 1972-ben felavatott Dózsa-szobrának a helyén foglalt helyet —
és hogy megfelelően érzékeltessem a régi és az újabb szobor eredeti, illetve mostani terét, rögtön feltöltök ide egy felvételt a későbbi darab hátulnézetéről is.
Ezekből a képekből jól látható, hogy az egyik ceglédi főtér, a házak övezte Kossuth tér a maga alföldi-mezővárosi terjedelmével méltó hely egy történeti emlékszobor felállításához. Alighanem ez okozta az 1957-es egy alakos Somogyi Dózsa-szobor ceglédi vesztét: Dózsa György bizonytalan születésének 500. évfordulója 1972-ben az eredeti szobornál nagyszabásúbbat és grandiózusabbat kívánt.
A most Kiskunfélegyházán álló, első, 1957-es változatra bizonyosan nem illik a “grandiózus” jelző —
Somogyi József léptékében például az 1967-es salgótarjáni Felszabadulási emlékmű
vagy az 1981-es, a centenáriumon a Feneketlen-tónál felállított Bartók Béla a grandiózus –,
a félegyházi Dózsa egyszerű történelmi (történelmi személyiséget ábrázoló) szobornak hat,
mostani helyén is kamaradarabnak,
nem nagy súlyú emlékműnek, noha,
különösen oldalnézetből,
és főként bal felől nézve,
elsősorban a lebbenő kabátnak köszönhetően jóval kinetikusabb darab, mint utóda.
Az 1957-es szoborban ezt a kinetikát szolgálják az ábrázolás részletei,
az ökölbe szorított, előrelendülő jobb kéz,
a hüvelyben pihenő kardot fogó bal,
az egész testtartás,
voltaképpen
a félrefordított fej,
és az egész beállítás eredője, a szétterpesztett láb.
Az 1957-es szoborra könnyen rásüthetjük, hogy inkább heroikus, szocreál fogantatású szobor, és létrejöttének adatait tekintve ez talán igaz is — a szobrász az avatás előtt évekkel, az 50-es évek közepén fogott neki a megformálásnak. Somogyi József és a szocialista realizmus kapcsolata azonban meglehetősen ambivalens dolog. A Népstadion dromoszába az ötvenes évek második felében állított Lovacskázók című szobráról itt a blogon sokszor elmondtam már, hogy kiemelkedő, a másik tizenöt itt álló szoborhármastól eltérő kompozíció
(a sokszor elmondásért cserébe ezúttal nem a régi képeim közül töltök fel ide bemutatásul szolgáló felvételt, hanem kettőt az újabbakból, már a 2021-es felújítás utániakból),
amennyiben a tizenhat szobor közül ez az egyetlen, amely nem három, hanem hat alakot szerepeltet, tárgya nem valamilyen szocialista béketábori vagy sportolói életkép, heroikus vagy atlétikus beállításban, hanem utcai zsánerszoborhoz illő hétköznapi, frivol, mozgalmas jelenet, mindezen túl a Lovacskázók kisebb is, mint másik tizenöt társa; mindebben én a fennálló norma és eszmény szándékos megszegését látom —
de ne felejtsük el azt sem, hogy Somogyi József Dunaújvárosban álló, Martinász című szobra
a művészettörténet egyöntetű vélekedése szerint a magyarországi szocialista realizmus
legidőtállóbb és legértékesebb alkotása (jellemző, ahogyan a Martinász jóformán keretezi az 1957-es Dózsa szobrot: 1953-ban már készen állt, de a Sztálinvárosról épp ekkoriban Dunaújvárosra változtatott nevű városban csak 1960-ban állították fel). Az 1957-es és az 1972-es Somogyi József-féle Dózsa különbsége tehát nem feltétlenül a szocreál kívánalmaihoz való alkalmazkodás és az ezeket tagadó vagy elutasító megoldások függvényében értelmezendő (arról most nem beszélve, hogy az első szobor a Dózsa-kultusz centrumában álló Ceglédről nem raktár mélyére vagy a szobrász műhelyébe került vissza, hanem az e tekintetben jobbára semleges Kiskunfélegyházán lelt otthonra), sokkal inkább abban, hogy a két szobor Somogyi két, egymástól különböző korszakának alkotása.
Az 1972-es Dózsával ugyanott járunk, ahol az 1971-ben Siófokon, a kikötő közelében a helyére került, ugyancsak kétalakos Halászokkal
(a szoborról részletesebben itt írtam) — ugyanaz az elrendezés (csak itt a rendezői balon látható Dózsa áll előrébb), pontosan ugyanaz a beállítás (csak a halász leeresztett kezében a háló van, Dózsáéban semmi, a mellette álló kasza csak mintha neki lenne támasztva, és ez a kompozíció legsutább megoldása; a fiatalabb halász viszont ugyanolyan szögben tartja az evezőt, mint a katona a kiegyenesített kaszát, egyszerre kettőt is),
még a két szobor arckifejezésében
is megjelenik az a karikaturisztikus elrajzolás,
ami az 1960-as évek elejétől Somogyi József mindegyik nem speciálisan személyiségábrázoló szobrának a sajátja
(Dózsa György esetében semmilyen hiteles ikonográfiai emlék nem kötötte a szobrász kezét, az irreális elem, a korona elhelyezése Dózsa fején pedig saját szobrászi koncepció volt),
és míg a siófoki halászok jó néhány Somogyi-szoborhoz hasonlóan mezítlábasak, Dózsáék igen beszédesen, a kiegyenesített kaszával egyenértékű jelképként bocskort viselnek.
A textúra kiképzése az érett Somogyi szobrainál ismert eljáráshoz igazodik, az érdesség, a nyerseség benyomását kelti, a szobrászkéz munkájáét,
és ugyan megemelt, inkább keskeny posztamensen áll,
grandiózusnak Somogyi Józsefnek ezt a Dózsa-szobrát se mondanám, még akkor sem, ha ezeken a képeken a szobrot éppen grandiózusnak akarom fényképezni.
A két figura inkább a következetes szobrászati gondolkodás egyik újabb állomása (Somogyi József sem az első, sem a második változatban nem tagadta meg akkori önmagát),
egyben időtálló ékszere
és érvényes szoborjelképe annak a városnak, ahol több mint fél évszázada, elődjét nem felülírva, hanem továbbgondolva áll.
*
A két szoborról a Köztérképen:
Csak a képre emlékezem 