Sosem rejtettem véka alá, hogy ennek a szobros blognak az egyik főszereplője Kovács Ferenc, az 1926 szeptemberében Kiskunfélegyházán született és Budapesten 1990 januárjában elhunyt szobrász. Abban az értelemben biztosan főszereplő ő, hogy az 1945–1990 közötti korszak magyar szobrászai közül az ő pályafutása testesíti meg vagy teljesíti be legradikálisabban és legvisszavonhatatlanabbul a figuralitás felől az elvontabb absztrakció felé megtett váltást. Erről a váltásról, és akár a radikalitásáról is, természetesen volt tudomásom akkoriban, mikor róla még 2017-ben első, “…mindent lerombol, mégse mindent öl meg…” című, a címzésben egy Áprily Lajos fordította Lermontov-sort felhasználó pályaképemet írtam, és ezt a tudomásomat nem is rejtettem véka alá — aki most megnyitja, láthatja, borítóképül “modern” korszakának egyik legismertebb, legexponáltabb helyen látható alkotását, a veszprémi Kossuth Lajos utcán álló díszkútját használtam.
Ezt a második bejegyzést is egy (illetve két) absztrakt Kovács Ferenc-szobor képe nyitja, és ezt a mostani második alkalmat egyszerre több dolog indokolja. Legelőször is az, hogy én magam ugyan nem, de a blogom a véka alá rejtette Kovács Ferencet — nevét hiába keressük a jobb oldalt látható címkefelhőben, a leggyakrabban használt címkék mezőjében, az évek során lassanként kitűnt onnan, pedig minden lehetőséget megragadok, hogy a nevét egy-egy posztba beírjam. Ezen a helyzeten, ahogy számolom, ez a bejegyzés sem fog változtatni, de a következő, amiben megemlítem majd, ha úgy adódik, már igen, és Kovács Ferenc neve újra ott fog szerepelni a blog címkefelhőjében.
Az indokok közé tartozik továbbá, hogy röviddel annak a posztnak a közreadása után azt a szöveget végső soron egyensúlytalannak éreztem. Jóval inkább szólt Kovács Ferenc korai figurális korszakáról, azokról a szobrairól, amiket a közönség szívesebben szeret és könnyebben tud azonosulni velük, mint arról az eszményről, amely mellett végül ő végérvényesen és kompromisszumok nélkül elkötelezte magát, és amelyhez értelemszerűen ridegebb, kiszámítottabb, doktrinérebb műalkotások tartoznak. Minden, általam addig látott és lefényképezett absztrakt szobrát beillesztettem oda, abba a posztba is, de a körülményeim úgy alakultak, hogy például — bár néha közel jártam hozzá — soha nem jutottam el Kiskunfélegyházára, Kovács Ferenc szülőhelyére, ahol, tudtam róla, nagy számban állnak köztéren az ebbe a második szakaszába tartozó művei, olyan szobrok, amelyek a pályájáról adott összképet jelentékenyen befolyásolják.
A harmadik indokomnak köze van ahhoz, hogy az az említett poszt szoborblogírói pályafutásom legnagyobb sikere, ez volt az egyetlen alkalom, hogy egy bejegyzés egy általam tárgyalt szobrász közelébe sodort. (A Gellérthegyi álmok magasabb számokkal dicsekszik, és ezt stabilan, hétről-hétre teszi, az egy nap alatti legnagyobb elérést pedig Az én Weöres Sándor-évszázadom produkálta, még 2013 szeptemberében.) Röviddel azután, hogy az az írás az internetre felkerült, megkeresett a szobrász fia, Kovács Ferenc, trombitán, hegedűn és más hangszereken is kitűnően játszó etnodzsessz-zenész (ő maga szívesen nevezi kortárs parasztzenének azt, amit játszik), akit zenei berkekben gyakran hívnak családi beceneve után “Öcsinek” (két nővére után ő Kovács Ferenc legkisebb gyermeke, 1957-ben született), és azt követően, hogy ismeretségi körében a bejegyzésnek nagy hírverést csapott, hiszen a 2010-es évek második felében nem nagyon foglalkoztak a szobrász Kovács Ferenc munkásságával, aminek révén igen sokan dicséreteikkel halmoztak el, ő pedig elhívott magához óbudai kertes házába — ugyanezen a helyen, a saját maguk által épített házban laktak 1980 óta a szülei is. (A bejegyzést 2017. május 28-án posztoltam, Feri 30-án keresett meg, az akkori képeim tanúsága szerint június 2-án jártam nála, tehát tényleg nem mondható, hogy a végtelenbe halogattam volna az invitálás elfogadását.)
A családi ház mellé épített műhely akkor, több mint harmincöt évvel a szobrász halála után többé-kevésbé eredeti állapotában állt (jóllehet Kovács Ferenc napi jelleggel az általa használt technológia miatt nem itt, ebben a csendes, jellegzetesen lakó-pihenő övezetben dolgozott, hanem Schrödl Ferenc sírköves mester az Óbudai temető északi oldalánál álló telepén bérelt ki magának egy területet), és általánosságban elmondható, hogy Öcsi — magáévá téve azokat a törekvéseket, amiket az édesanyja a haláláig, 2014-ig szem előtt tartott és ápolt — igen nagyszerű őrzője az apai hagyatéknak. A környék az idősebb Kovács Ferenc ideje óta alaposan átalakulhatott, nyilvánvalóan a lakók egy része is kicserélődött, az utcában egyre-másra húzták fel a kacsalábon forgó, kerítés mögé bújtatott új villákat. Az utcában ez az egyetlen kert, amelyet nem fog körbe épített kerítés — a telket az utcafront felől Kovács Ferenc absztrakt szobrai határolják, és belül is mindenütt ennek a szobrászatnak az emlékei töltik meg a teret, nemcsak műalkotások (a kertben, az átjárókban, az ablakpárkányokon szobrok, a belső terek falain grafikák), hanem a szobrászi tevékenység, a kőfaragás tárgyi eszközei, régóta használaton kívül lévő szerszámai és végül el nem használt kövek is. Mindez kapóra is jött Öcsinek, aki fafaragással már régebb óta, apja halála óta foglalkozott, a kőfaragásba azonban, mint utólag megtudtam, éppen látogatásom idején, 2017-ben fogott bele. Sajnos azon a 2017-es kora nyári napon nem fényképeztem körbe módszeresen ezt a hallatlanul gazdag anyagot, de némelyik részletéről van képem.
A kertben a sok-sok nonfiguratív szobor mellett áll egy-két figurális munka is,
férfialak hagyományos portréként,
egy Móricz Zsigmond-fejszobor (Móricz Kovács Ferenc kedves írói közé tartozott, köztéren is áll Móricz-mellszobra),
egy fejkendős öregasszony-arc,
de a legfontosabb közülük a szobrász Kovács Ferenc talán legszemélyesebb munkája,
a feleségéről, Magony Ida festőművészről mintázott,
Magony című nagy méretű fejszobor, amelyet a fiú, a zenész Kovács Ferenc saját zenei világának az elvi és ikonográfiai középpontjába is odaállított. A szobornak egy élesebb, szigorúbb változata áll Vácott, Szimbolikus fej címmel, de ennek a verziónak a képe kapott helyet sokszor katalógusokban, lemezborítókon, amolyan védjegyként, és az arcvonásokban nem nehéz felismerni némelyik közismertebb figurális Kovács Ferenc-szobrot —
például a ma az Angyalföldön álló/ülő Olvasó lányt — Kovács Ferenc nőket ábrázoló szobrainál mindig feleségét tekintette első számú modelljének.
És aztán persze a nonfiguratív művek, a nyitóképen látható két szobor,
nemcsak méret-, de tipológiai különbség is van közöttük,
az alacsonyabbik másik nézete például ez, a félkörformák állása ezen az oldalon épp az ellenkezőjére változik,
a kilenc tagú nagyobbikon az egyes elemek vannak elforgatva,
és nemcsak a figurális ritmusok
változékonyságát és variálását
lehet közelről tanulmányozni,
hanem az idő
a kőanyagon végzett rombolását is
(ezekből a közelképekből ez az oszlop leginkább a veszprémi kútszobor egyik változatának tekinthető).
És persze ott vannak a kisebb darabok,
néha szinte tapintható rajtuk a kísérletező kedv, az első nekifutás egyszerisége és odahagyása,
meg aztán ennek a fajta szobrászatnak
a befejezett és kiállítótermek piedesztáljaira kívánkozó
kamaradarabjai, “kisplasztikái”
elkészült változatban,
máskor monumentálisabb folytatást ígérő kísérletként. Ne feledjük el, Kovács Ferencet alkotóereje teljében, munkakedvvel és ötletekkel telten érte a halál, nem mérhető fel pontosan, hogy ennek a nonfiguratív, absztrakt szakaszának végül mik lehettek volna az igazi dimenziói, mit hagyott volna el, mit fejlesztett volna tovább belőle. Én azt a június eleji napot mindenesetre végig a kertben töltöttem, Feri sok mindenről beszélt és sok mindent megmutatott nekem, igazolta például azt a feltételezésemet, hogy a szolnoki ülő fiúnak valóban ő volt a modellje (“gyere csak, Öcsi, egy kicsit ülj csak le ide így és így…”), az általa nekem ajándékozott katalógusok, kiállításkísérő füzetecskék megerősítettek, hogy a fordulat legerősebb ösztönzője egy 1964-es olaszországi tanulmányút volt, és Kovács Ferencnek valóban szenvedélye volt a kő, kereste, kutatta őket, értett hozzájuk — de legemlékezetesebb számomra minden közül egy alig két perces videófelvétel volt, ami Kovács Ferencet halála előtt két hónappal, 1989 késő őszén, már nagybetegen, de munka közben, kezében a gépfűrésszel mutatta, ahogy a kezdeti vágásokat metszi be egy embernagyságú fehér mészkőbe.
*
A látogatás után megkerestem a Ludovika téri Nonfiguratív oszlopot, ezt az Üllői úton, a SOTE II. számú Szülészetének épülete előtt álló kis plasztikát — Öcsi olyan lendületesen és felhívó erővel említette meg ezt a szobrot, hogy az első utamnak ehhez a plasztikához kellett vezetnie. Érdekes módon első kísérletre nem találtam meg, csak második nekifutásra. Eltévedtem a térben, egészen másutt kerestem, pedig ha az ember egyszer már tudja, a szobor pontosan hol foglal helyet, többé tényleg sosem téveszti szem elől. Egészen más lett volna a helyzet,
és sokkal könnyebb lett volna a dolgom, ha úgy nagyjából a felállítása idején keresem. A fortepanos felvételen jól látható, hogy 1982-ben a szobrot fa térelválasztó idomokkal kerítették a klinika felé félig körbe, ezzel a szobornak volt egy intim, saját tere, a laikus sétáló számára is világos lehetett, hogy itt egy meggondolás alapján elhelyezett köztéri műalkotást lát.
Ma ugyanez nincsen így, a térelválasztó fa elemek tovatűntek,
ugyanakkor jól látható, hogy annak az eredeti elhatárolásnak
a kontúrjai nagyjából megmaradtak a körbefogó növényzetben,
és a szobor magányosan is jelentékenyen foglalja el helyét a városi szövetben, az első világháborús orvosáldozatok emlékművével nagyjából egy vonalban,
a szülészeti klinika előtti zöld térben.
A 140 centiméter magas, 12 kagylószerű elemből álló oszlopból a 2017 szeptemberében készült képeken
a magasra nőtt aljövényzet miatt csak a szobor fele, a felső traktus látszik,
de ennyiből is jól látható,
hogy ez a szobor az ismétlő térformáknak az egyszerűbb geometriájú változata,
ahol maga a főalakzat, a szobortest még nincs torzítva,
más szögből viszont az is látható, hogy az elemek illeszkedése még ebben az egyszerű alapmegformálásban is képes kevésbé evidens vagy meglepő geometriai alakzatokat
létrehozni.
A közelítő képekből pedig az látható,
amit már a nyitóképen szereplő kerti szobrok kapcsán is elmondtam,
hogy az anyag, a kő milyen elképesztő küzdelmet folytat az idővel, a természeti és az emberi rontással —
és tökéletesen azonosulni tudtam Öcsi véleményével, hogy rendkívül különös és felmagasztaló élmény messziről megpillantani ezt a maga terében magányos térplasztikát; azóta már én is sokszor éltem át, hogy valóban kiragyog a környezetéből.
A saját fényképezésem sorában a Margitszigeti Nagyszínpad bejáratánál 1984-ben felállított térplasztika következik, egy nagyobb méretű, az op-art megoldásait hasznosító szobor,
és ugyan ezt a szobrot egy korábbi felvétellel betettem már futólag az előző posztba is,
most kapóra jön, hogy 2019 márciusában több képet is készítettem róla,
mert megmutatja azt a változatot,
amikor a nonfiguratív szobornak úgymond a “teste” hajlik el
— és hát ez a szobor is ad alkalmat
anyag és idő küzdelmének
közelebbi tanulmányozására.
Ezen a ponton lett volna a hely, ahol ebben a nonfiguratív alaktipológiában tovább léptem volna (az előző két szoborban a vízszintes dominál, ebben a szoborban megjelenik a függőleges is), és konkrétan ennek a bejegyzésnek a kedvéért körbe akartam fényképezni Kovács Ferenc Pestszentlőrincen 1978 óta álló kútszobrát mint harmadik kézenfekvő, az előző kettőnél bonyolultabb változatot az alakzatok variálására, de pechemre a fenti látvány fogadott. Nem baj, itt fogom jövő tavasszal folytatni, ha a téli borítás lekerül a szoborról, kiegészítem ezt a mostani szöveget.
*
Kiskunfélegyháza ennek a bejegyzésnek az összefüggésében viszont maga a Kánaán volt. Mint említettem, Kovács Ferenc Kiskunfélegyházán született, és a város élen járt híres fia művészetének propagálásában. Az önmagában még nem meglepő, hogy 1966-ban köztérre került,
és ma is ugyanazon a helyen áll egy figurális munkája,
a Citerázó paraszt,
önmagában semmi különös, realista zsánerszobor,
hangszerét a kezében tartó, rajta játszó
ülő, kucsmás férfi —
ám ha hozzávesszük azt a tényt, hogy a szobor a szobrász édesapját ábrázolja, és ugyanez a szobor kapott helyet az apa sírján, akkor a dolog, csakúgy, mint fentebb a Magony-fej esetében, a személyesség síkjára helyezkedik. De ezen az 1966-os szoborállításon túl (a szobrász negyven éves volt ekkor) Kiskunfélegyháza kezdeményező volt abban, hogy teret engedett Kovács Ferenc nagy szobrászati váltásának, és 1972-ben az elsők között volt, akik köztéri plasztikát fogadtak be ebből a korszakból.
A Békás kút volt ez a szobor, amely nevét eredeti, 1972-es elhelyezéséről kapta, egykor egy köralakú, teknősbékák lakta mesterséges tavacska közepén állt a városháza (akkor Városi Tanács) melletti Szabadság (ma újra Szent János) téren, egy 1799-ben felállított és 1950-ben elbontott Nepomuki Szent János-szobor helyén (ezt a szobrot restaurálták és az 1990-es évek elején visszaállították, egy időre Kovács Ferenc szobra tűnt el a köz tekintete elől), az oszlop tetejéről víz lövellt a tóba,
és 2016 óta már víz nélkül ugyanazon a Móra Ferenc téren magasodik, ahol a Citerázó paraszt — a képen jól látható a közöttük lévő, körülbelül ötven méteres távolság. A konnotációs hiátust az új elrendezés úgy oldotta meg, hogy a két szobor közé szintén
2016-ban odakerült a Békás csobogó, Szabó Ildikó tervezése, Kiss Virág keramikus és Bozóki István kőfaragó munkájaként — de a teknősbékákat itt nem részletezem, mert úgy általában másik történetbe tartoznak.
Kovács Ferenc oszlopa virtigli modern forma, a szobrász nagy váltásának első szakaszából, olyasmi, ami Magyarországon akkoriban, 1972-ben nemigen volt a köztereken —
de őszintén szólva nem az eredetiséget firtatom ezeknél a szobroknál; az újszerúségüket viszont igen, hiszen olyan szellemet vittek be a köztérre, aminek, miközben Európa szerencsésebbik fele a háta mögött tudta már, alig volt hagyománya idehaza. Jellemző, hogy ennek a geometriai modernizmusnak két külföldre szakadt hazánkfia volt nálunk a leghatásosabb propagátora, szobrászatban Amerigo Tot, festészetben Victor Vasarely.
A talapzatot leszámítva mintha egy hét ismétlődő, szabályosan elforgatott elemből
összerakott térformával lenne dolgunk, figyelmen kívül hagyva most azt az igen fontos tényt, hogy ezek mégsem egymáshoz illesztett elemek, hanem egyetlen kőtömbből kifaragott plasztikák.
A közelképek pedig újfent arról árulkodnak,
hogy a szigorú geometrikus elgondolás mögött
halványan mintha mégiscsak felsejlene valamilyen figurális jelentésadás,
de végül csakis az absztrakció terrénumán maradva.
Más funkciókat teljesít be és más eszközökkel is él az előző szobornál tíz évvel későbbi, 1982-ből való Csobogó,
amelyet a városon belül a felállítása óta ugyancsak áthelyeztek, de amely
jól láthatóan
vizes szobor maradt mégis.
A megszokott filigrán, oszlopszerű kiképzés helyett Kovács Ferenc itt a tömbszerűségre helyezte a hangsúlyt, de az evidens geometrikus megformálást is a jogaiban hagyta.
De Kiskunfélegyháza a legtöbbet Kovács Ferenc művészetéért már a halála után tette, amikor a hagyatékból kiválasztott kilenc monumentális szobrot, és ezekből a Petőfiváros nevű városrészben, egy panelházak közötti füves területen 1993-ban állandó szoborparkot hozott létre.
A szoborpark nyitó kövén a tények (“Kovács Ferenc szobrász / Kiskunfélegyháza szülötte / Alkotásait felállította az önkormányzat 1993”),
mellette egy másikon a szobrász aláírása. A kilencdarabos gyűjtemény mindegyike ebből a második, nonfiguratív korszakból való.
Kezdjük a legkisebbel, ezzel a tojásdad alakú,
feles embernagyságú plasztikával,
amely úgy hat, mintha Kovács Ferenc absztrakt szakaszának origója lenne — sehol a később már védjegynek számító, op-art hatást elérő, egymásra rétegezett elemek, a szobor tagolását a lecsiszolt kőbe vésett vaskos vonalak adják meg —
az egész éppen egyszerűségében magától értetődő.
A közelében ott a második, méretre is második a sorban,
ez viszont mintha már megszívlelte volna a nonfiguratív szakasz
a háttérben egy változatban ott látható bevett darabjainak tanulságait,
és elkülönülő elemeit egymástól eltérő alakzatokból
válogatta volna össze,
és ezek közé a függőleges állást is beiktatta.
A szoborpark legtermetesebb munkája fekvő alakzat,
és kétségtelenül torzó,
szabálytalanságát a park belseje felé eső hátulnézete még tovább sulykolja.
A negyedik
és az ötödik szobor
mintha egymást variálná különböző anyagokból vagy esetleg más időből,
az általam negyediknek nevezett darab
hat lendületesebbnek
és simábbnak,
vagy az idő csak jobban kímélte meg,
hiszen az ötödiken a vízszintesen felrakott alkotóelemek
közötti játék
a síkok és szintek bonyolítása
ugyanúgy megvan, mint az előző szobornál —
de az elemek közé még egy megoldás, a vízszintes rovátka is bekerül,
miközben a szobor mintha kevésbé tudna ellenállni az eróziónak;
a negyedik ehhez képest sokkal letisztultabb, kiérleltebb, áttekinthetőbb változat.
A park hatodik szobra,
úgy tűnik leginkább, a Budapesten, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad bejáratánál látható darab
megoldásaival él,
egyszerűbb változatban —
a szobortörzsnek az az elölnézeti íve nincs benne, ami a margitszigetiben igen.
A hetedik és a nyolcadik oszlopplasztika természetes párdarabok,
egymás közelében állnak,
körülbelül úgy következnek egymásból, mint ennek a posztnak a nyitóképén látható két óbudai kerti szobor.
Méretben is, kiképzésben is különböznek egymástól, de a kettő egymás mellett úgyszólván kvintesszenciája a modernista Kovács Ferenc művészetének. Mind a kettőn világos,
szabályos geometria érvényesül,
a magasabbik egyetlen stichjének, az alulról hatodik elem
megoldásának a kivételével.
A közelképről is jól látható, hogy a bejegyzésben bemutatott oszlopplasztikák közül ez az egyetlen, amely nem egyetlen tömbből van kifaragva, hanem két részből illesztette össze a szobrász.
A kisebbik azonban vitathatatlanul világos
és magától értetődő foglalata
Kovács Ferenc nonfiguratív művészetének.
A szoborpark kilencedik darabja ugyancsak a már ismert egyik alapforma,
elforgatott elemekkel,
az oszlop tetején egy fél napkoronggal vagy egy emberi fej jelzésével kiegészítve.
*
A második bejegyzést szentelem Kovács Ferencnek, de ahogy az elsőben sem tudtam, most sem vagyok képes magyarázatot adni végleges váltásának miértjére: az 1960-as, 70-es évek fordulójától soha többé nem készített figurális szobrot (aminek klasszikusan képzett, elismert, minden kétségen felül lévő mestere volt) — élete utolsó két évtizedében kizárólag nonfiguratív, absztrakt alkotások kerültek ki a keze alól, amelyek közül itt most bemutattam néhányat. Ha azt állítom, a valóság másolásától vagy leképezésétől csömörlött meg, az ugyanolyan túlzás, mint amikor absztrakt szobrain figurális jelentésadásokat vélek kisebb-nagyobb nyomokban felfedezni. De ahogy láttam élőben a szobrokat, aztán rakosgattam egymás alá a róluk készült képeket, nézegettem őket éppen eleget, végül kiválogattam az itt láthatókat, egyre inkább hatalmába kerített a taktilitásnak, az érintésnek, a kőanyag megfogásának az az öröme, amit munka közben minden bizonnyal ő is átélhetett, és ami mindenkor új és újabb inspirációt nyújthatott neki.
*
A szövegben képekkel említett szobrok a Köztérképen:
Kovács Ferenc: Nonfiguratív oszlop (Üllői út, 1982)
Kovács Ferenc: Díszítő térplasztika (Margitsziget, 1984)
Kovács Ferenc: Citerázó paraszt (Kiskunfélegyháza, 1966)
Kovács Ferenc: Békás kútszobor (Kiskunfélegyháza, 2016/1972)
Kovács Ferenc: Csobogó (Kiskunfélegyháza, 2019/1982)
Szabó Ildikó–Kiss Virág–Bozóki István: Békás csobogó (Kiskunfélegyháza, 2016)
Kovács Ferenc: Szoborpark (Kiskunfélegyháza, 1993)
Csak a képre emlékezem 