Bronzavonz és Kéjarany

Babiczky Tibornak

Bronzavonz és Kéjarany két olyan név az Ulysses szövegében, amellyel a magyar olvasón kívül senki más nem találkozhat a regény lapjain. James Joyce az Ulysses 11., Szirének című fejezetében nem írt le ezekre bármiben is hasonlító angol megnevezéseket, kiírta viszont a dublini Ormond hotel bárjában és éttermében ott üldögélő két leányzó, a vörösesbarna Miss Douce és a szőke Miss Kennedy polgári nevét. A magyar elnevezések tisztán és sallangmentesen Szentkuthy Miklós 1974-es fordításának leleményei. Olyannyira jól sikerült védjegy-megoldások, hogy a Szentkuthy-fordítást 2012-re átigazító és alaposan megújító kvartett (Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid) sem törölte ki őket, legfeljebb tulajdonnevekből köznevekké alakították át a két nevet, és valamelyest szelidítettek Szentkuthy fordítói nekibuzdulásán, aki ezen a ponton jól láthatóan élvezettel lubickolt találmányában (“Bronzarany” még igen, de “Kéjavonz” például már nem szerepel az új változatban). Az átigazítás munkájáról beszélve a kvartett tagjai különben több ízben is példának hozták fel Szentkuthy Miklós fordítói kongenialitására a “Bronzavonz” és “Kéjarany” variációkat.

Egy ideje nem volt már a kezemben az Ulysses (az Ormond bárban játszódó fejezet biztosan évek óta nem), amikor idén nyáron, Triesztbe érkezésünk első délutánján azonnal beugrott és igazi dallamtapadás módjára lekötötte képzeletemet Bronzavonz és Kéjarany figurája. Legelőször a Canale Grandéról a via Dante Alighierire rákanyarodva vettem észre őket,

két hatalmas és mégis finom kariatida, bár a fölöttük lévő erkélyt nem érintik

az Augusto Terni lovag megbízásából 1906-ban emelt épület homlokzatán, melynek földszintjén Costanza Carniel Smolars rendezte be írószerszaküzletét, és amelyet emiatt ma Casa Terni-Smolarsnak neveznek. A köralakú ablak körül feltűnően harmonikusan elhelyezett, vonzó és a közép-európai szem számára kéjjel teli két leányzó

könnyen pályázhatott volna a Bronzavonz és Kéjarany címre a fiatalon elhunyt, de rövid élete ellenére is hallatlanul aktív trieszti építész,

Romeo Depaoli (1876–1916) munkáján — annál is inkább, mert a Joyce emigrációjában oly nevezetes szerepet játszó Berlitz nyelviskola trieszti irodája és négy tanterme ugyanennek a tömbnek a déli oldalán,

a via San Nicolò 32-es számú házának első emeletén foglalt helyet —

így ezen a kapun, amelyet ma a Zara üzletház vásárlói használnak, James Joyce gyakran léphetett ki és be.

James Joyce trieszti életének második ismert lakcíme továbbá a balra eső házban, a 30-as szám 2. emeletén volt 1905. május 1. és 1906. február 24. között, éppen akkoriban, amikor a Terni-Smolars ház épülőfélben volt.

De ha kicsit szemfülesebb vagyok és előbb ébredek, gyorsan akadhatott volna második jelöltem is a Bronzavonz–Kéjarany-párosra, és erről saját képpel is szolgálhatnék — az ugyancsak Romeo Depaoli tervezte Casa Polacco a Corso Italia és a via Matteo Renato Imbriani sarkán látható, 1909-re készült el (abban az évben, amikor Joyce az Ulysses írásában már ténylegesen benne járt), és a gyönyörű, kellőképpen ledér kettős ugyancsak egy kör alakú ablakot fog körbe az épület jól exponált sarkán.

De a Bronzavonz–Kéjarany-kérdés az én szememben egyértelműen a mai viale XX Settembrére eljutva dőlt el, amikor megpillantottuk a mai Ambasciatori mozi bejáratát díszítő

két hatalmas női félaktot.

Ő Bronzavonz,

ő pedig Kéjarany,

ehhez semmi kétség nem fér, páros épületszobroktól szokatlan módon mind a ketten ugyanabba az irányba, a fejüket kissé balra fordítva néznek. Maga az épület, a Viviani-Giberti palota a Milánóban élő és Olaszország-szerte sokat tervező mester, az olasz Art Nouveau vagy Liberty-stílus egyik legjelentősebb képviselőjének tartott Giuseppe Sommaruga (1867–1917) irodájából kikerülő munka (ez az egyetlen trieszti tervezése), de a bejárati rész kialakításához a fentebb már kétszer is említett Romeo Depaolinak is volt köze, és — a blog szempontjából talán ez a leglényegesebb — történetesen mind a három itt bemutatott díszitőszobornak ugyanaz a szobrásza, a szintén trieszti illetőségű Romeo Rathmann (1880–1961). A húszas éveiben járó Rathmann a “belle epoque” befejező szakaszában nyilvánvalóan nagy kedvvel faragta ki ezeket a nem is annyira palástoltan erotikus kisugárzású női párosokat. Pályafutásának legtermékenyebb szakasza, a trieszti időszaka azonban az 1910-es évek végén véget ért, az egész régiót sújtó gazdasági nehézségek elől testvérével, a mintakészítő Antonióval Angliába költöztek, a nevüket Ratmanné változtatták, előbb a kensingtoni J. Whitehead and Son céghez szegődtek, 1931-ben aztán Ratman Brothers néven saját vállalkozást indítottak, ez viszont kérészéletűnek bizonyult, Antonio ugyanis 1932-ben váratlanul meghalt. Romeo az olasz fasizmus iránti lelkesedése biztosan nem szolgált pályafutása javára, valamikor a harmincas évek közepén, hiába élt még negyedszázadon át, félbetört. Ezt a trieszti épületet különben 1906–1907 során emelték, utcaszinti részét eredetileg színházként képzelték el, 1907 karácsonyán így is nyitotta meg kapuit, később lett belőle mozi, és a mai napig ekként működik. A bejárat két szélén álló két nőalakot a trieszti legenda szerint a városlakók gyorsan elnevezték

Barbarának,

illetve Gigoginnak, akik az egyik közeli bordélyház alkalmazottai voltak, olyannyira népszerűek, hogy állítólag még egy helyi dal is kerekedett köréjük — monumentalitásuk, ember- vagy inkább járókelőközeliségük, feszélyező fizikai jelenlétük és szinte kézzel tapintható erotikájuk miatt ők

Bronzavonz és Kéjarany, a magyar Ulysses 11. fejezetének szereplői, illetve — és ezzel nem ugyanazt állítom — az ott felbukkanó két bárhölgy legközvetlenebb ihletői.

*

Az iménti mondatom első felének a Joyce-filológiát illetően semmiféle relevanciája nincs. Megismétlem, amit a bevezető mondatokban írtam: James Joyce sem Bronzavonz, sem Kéjarany nevű szereplőt nem írt bele az Ulysses szövegébe, ezek kizárólag Szentkuthy Miklós fordításának jótéteményei. A mondat befejező részének azonban mégiscsak lehet némi jelentősége.

Joyce életének 1904 és 1920 közötti részét töltötte Triesztben — huszonháromévesen érkezett, elmúlt harmincnyolc, amikor elment –, nem folyamatosan, hanem kihagyásokkal (hosszabb-rövidebb időre járt ez idő alatt Olaszország más városaiban és külföldön, még Írországban is). Az akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó és az 1910-es adatok alapján népesség szerint Bécs (1,481,970), Budapest (880,371) és Prága (668,000) után 229,510 lakosával a Monarchia negyedik legnagyobb városának számító Trieszt Joyce emigrációjához jó színhelynek bizonyult, bár főleg a kezdeti években komoly anyagi nehézségekkel kellett szembenéznie: nyelvtanári állása bizonytalan és alacsony jövedelmű volt, külön keresetei nem nagyon adódtak, ha nincsen mellettük három évvel fiatalabb öccse, Stanislaus, akit egyébként 1905-ben James maga csábított a városba, és aki anyagilag sokszor segítette ki Joyce-ékat (az első világháború vége után ő internálásából visszakeveredett az akkor már olasz fennhatóság alatt álló városba, és bátyja után tizennégy évvel, 1955-ben, éppen június 16-án trieszti lakosként halt meg), a külhoni kaland bizonyára rossz véget ért volna. Joyce írói pályája azonban itteni tartózkodása alatt indult be, ebben az időben jelentek meg első publikált könyvei, Joyce itt határozta el, hogy az eredetileg novellaként elgondolt Ulyssest regénnyé fogja fejleszteni és ehhez az első változatokat is Triesztben írta meg. Egyáltalán nem utolsó sorban itt született meg két gyermeke (és itt vetélt el Nora a harmadikkal). Ez az egyszerre két kultúrában (az olaszban és az osztrák-németben) gyökerező és mindkettő szerint egyszerre gyarapodó város Joyce-ot Dublinra emlékeztette (ma, az az érzésem, ez a reminiszcencia nemigen állna meg, de Dublinról nekem csak múlt századi emlékeim vannak), és az irodalomtörténészi közmegegyezés szerint írásművészetét számtalan trieszti élmény és ösztönzés érte. Az Ulysses lapjain 1904. június 16-ájának Dublinja elevenedik fel reggel 8-tól a másnap hajnali órákig, de ebbe a közmondásosan referenciális ábrázolásba sok minden szűrődhet be az író Dublinon kívüli későbbi tapasztalataiból. Sok ezer másik apróság mellett “Bronzavonz” és “Kéjarany” keresése is biztosan ilyen pont. Gondoljuk el, hogy a fent emlegetett, ma patinásan réginek ható három klasszikus szecessziós épület mindegyike Joyce trieszti tartózkodása idején, a szeme láttára, a közvetlen jelenlétében, a kortárs építészet újdonságaként épült fel.

A trieszti James Joyce Múzeum az író kilenc lakcímét sorolja fel a városban. 1905. március-áprilisban a piazza Ponte Rosso 3-as számú házának harmadik emeletén lakott, 1905. május 1. és 1906. február 24. között, ahogy szó volt róla, a Berlitz nyelviskola melletti házban, a via S. Nicolò 30. második emeletén; 1906. február 24-től július 30-ig a via Giovanni Boccaccio 1-ben, a második emeleten; 1907 április végétől augusztus közepéig a via Nuova (ma via Mazzini) 45. szám alatt, a harmadik emeleten, 1907 augusztusától 1909 áprilisáig a via S. Caterina 1. szám első emeletén (ez a cím esett két sarokra a Casa Polaccótól); 1909. április 25. és 1910. augusztus 24. között a via Vincenzo Scussa 8. első emeletén (ez köhajtásnyira, szintén két saroknyira volt a mozibejáratot díszítő két démontól); 1910 augusztusától 1912 szeptemberéig a via della Barriera Vecchia 32-es szám harmadik emeletén; 1912 szeptemberétől 1915. június 28-ig a via Donato Bramante 4. szám alatt, a második emeleten. A háború miatt hosszabb zürichi szünet jött, de egyszer még visszatért a Joyce család a városba (apa és anya, bár férfi és nő voltak, még mindig nem voltak házasok), 1919 októbere és 1920 júliusa között a via della Sanità (ma via Armando Diaz) 2. számú házban, a harmadik emeleten, banktisztviselő sógora és a húga, Eileen bérelte lakásban laktak, amely az utolsó trieszti címüknek bizonyult, 1920 nyarának közepén költöztek el végleg az adriai kikötővárosból. A felsorolt címek mindegyike Trieszt központi részében fekszik, még a legtávolabb eső lakcím is legfeljebb tíz-tizenkét percnyi sétára esik az általam említett szobroktól. A viale XX Settembre 35. szám alatt álló mozi olyan utcán épült meg, amelyen régebben a trieszti vízvezeték csatornája vezetett. De ezeket a csatornákat az 1880-as évektől kezdve befedték, a viale XX Settembrének erre a mozi előtti szakaszára nem engedtek közúti forgalmat, a mai napig éttermes-kávéházas-kiülős sétálóutca maradt. Semmi okunk feltételezni, hogy az ezeket az élvezeteket igencsak kedvelő Joyce éppen ezt az utcát kerülte volna. Ha pedig nem kerülte, akkor látnia kellett a két csodálatos amazont, ha pedig látta őket, egészen biztosan le volt nyűgözve ezektől a féligábrázoltságukban is tán egészen meztelen gigászoktól. Könnyen előfordulhat tehát, hogy a két monumentális félakt Douce és Kennedy kisasszonyok legközvetlenebb ihletője.

Pusztán filológiai értelemben egyetlen vonatkozás szorul már csak tisztázásra: vajon Szentkuthy Miklós 1974 előtt járt-e Triesztben?

*

A bejegyzést Babiczky Tibornak ajánlom, aki feleségével, Emesével együtt nagyszerű házigazdánk volt Triesztben, kitartó kalauzunk mindvégig a városban — nem mellesleg ilyen rövid idő alatt még senkivel nem beszélgettem ennyit James Joyce-ról, Italo Svevóról és a Joyce-szal nagyjából egy időben Triesztben született, de az ír trieszti időszakát éppen elkerülő költőről, irodalmi személyiségről, Umberto Sabáról, mint vele. — Bronzavonz és Kéjarany kergetése Triesztben egyértelműen az én ambícióm volt, de ötleteivel, észrevételeivel Tiboron kívül nagy segítségemre volt immár évek óta csodás útitársam és partnerem, Altbäcker Zsuzsanna is.