Az alábbiakban Tolnai Ottó két elbeszéléséről szeretnék írni, két olyan novelláról, melyek egymás párdarabjainak tekinthetők. A maga módján mindkettő igazi antológiadarab, meggyőződésem szerint a kortárs modern magyar irodalom, az elmúlt két, két és fél évtized magyar prózájának legkiválóbb szövegei közé tartoznak, s tapasztalataim szerint ehhez képest általában kevés szó esik róluk.

Legyen tehát ezúttal róluk szó.

Tolnai_fotogezett20050209_8279
Foto Gezett felvétele, 2005, Berlin. A kép forrása innen.

A Briliáns (1987-es a szerzői keltezése, ám a szöveg 1986 őszén már biztosan készen állt) és a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? (1992) között számomra a legkézenfekvőbb közösség az, hogy annak idején elsőként mindkettő a Jelenkor hasábjain látott napvilágot, mindkettő úgy, hogy igen röviddel, illetve két esztendővel a folyóiratbeli megjelenés után bekerült Tolnai soron következő, reprezentatívnak tekinthető novellaválogatásaiba (az 1987-es, Forum Kiadónál megjelent Prózák könyvébe, illetve a Kortárs Kiadó által 1994-ben közreadott Kékítőgolyóba; az előbbi ezeken kívül az 1993-as Jelenkor-antológiában is olvasható). Ezen a talán nem túlságosan jelentőségteljes filológiai apróságon kívül viszont sok olyan komolyabban tekintetbe veendő tematikai-stilisztikai-megformálásbeli-narratív hasonlóság van a két elbeszélés között, melyek a Briliáns és a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? párdarab-mivolta mellett érvelnek. Szinte önálló korpuszként jelennek meg Tolnai terjedelmes életművében, elsősorban hasonlóságaiknak köszönhetően, részben azonban azért is, mert Tolnai többi prózájától sok mindenben eltérnek. Kettőjük közül a Briliánst nyugodtan tekinthetjük “főműnek” a kifejezés leíró-monografikus értelmében, ha ugyan lehetséges, hogy ebben a típusú értelemben egy írónak több főműve is legyen (mert más érvek alapján például a Wilhelm-dalok is tekinthető Tolnai Ottó főművének, vagy a Virág utca 3 című önéletrajzi jellegű próza is, vagy a Vidéki Orfeusz című 1983-as retrospektív versválogatás — ez volt Tolnai első magyarországi kiadónál megjelentetett kötete –, ami bizonyítja, hogy az író látszólagos stilisztikai egyneműsége valójában sokoldalúságot, változatosságot és fordulékonyságot, és bizonyosan sokműfajúságot takar, aminek pályája első felében nagy jelentősége volt); ám ha igen, ha beszélhetünk több főműről, akkor a korábbi elbeszélés erős párhuzamaival lényegében ugyanebbe a körbe vonja a később írtat is. Szorosan idetartozik, hogy véleményem szerint az említett gyűjteményes elbeszéléskötetekben mindkét darabnak központi szerep és jelentőség jutott, laikus és szakszerű olvasatban egyaránt mindkettő kimagaslik közvetlen környezetéből. Említést érdemel, hogy a Briliáns a nyolcvanas évek közepén, a magyar prózának abban az emlékezetes nagy korszakában született meg, melyről máshonnan sokat tudunk, és sok tekintetben igen szorosan kapcsolódik is e korszak nagy műveihez (például sajátos önreflexiós rendszere vagy szabadság-felfogása révén), ugyanakkor eltérései, különutai is nagyon tanulságosak (például hogy a hallgatás, az elhallgatás, a csend helyett végeredményben programszerűen a beszédet, a kibeszélést, a túlbeszélést választja). A két mű arra mindenesetre feltétlenül alkalmat ad, hogy felhívjuk a figyelmet Tolnai Ottó írásművészetének alapvető fontosságú párfogalmaira, spontaneitás és megszervezettség, folyékonyság és intencionáltság az írót más munkáiban is messzemenően jellemző kapcsolódására.

tolnai-partinagy
Tolnai Ottó Parti Nagy Lajossal. Csak egy mikrofon kell közéjük, és szinte már kész is a Költő disznózsírból című beszélgetőkönyv.

Emlékeztetőül hadd idézzem fel a két novella rövid szinopszisát. A Briliánsnak az ezerkilencszázhatvanas-hetvenes évek táján vendégmunkásként Németországban dolgozó főhősnője visszaemlékszik az elvégzett munka körülményeire, és miközben megismerjük ennek a tevékenységnek sokszor igen képtelen, elborzasztó vagy ironikusan leírt részleteit, utalásszerűen feltárul egy teljes, hasonlóan képtelen családtörténet, amelynek legfontosabb jellemzője, hogy benne a főhősnő felmenőinek élete-sorsa rendre tragikomikus módon félbemarad vagy váratlan fordulatot vesz a huszadik század történelmi fintorainak vagy éppenséggel furcsa eseményeknek a következményeképpen. A Briliánsban a német munkatábor mint szimbólum, mint az embertelen és lealjasító munka jelképe a főhős számára ugyanúgy felsejlik, mint ahogy az egyik történetszálban az elbeszélő megidézi nagyszüleinek orosz hadifogságát. Nem ennyire erőteljesen, de utalásszerűen helyenként a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? is felvillantja a század történetének egy-egy mozzanatát (a főhősre például az első világháborúban rálő egy orosz katona, és a testében maradt puskagolyó vándorlása úgyszólván archetipikus összefoglalása egész életének, saját bolyongásának és eredménytelen keresésének), jóllehet, sem ennek az elbeszélésnek, sem a másiknak a történelem közelebbi ábrázolása igazából nem a célja. A Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? beszélője, az élete végén járó öregember elmeséli öt házasságának–párkapcsolatának szintén meglehetősen képtelen és a legtöbb ponton abszurdba hajló történetét.

Szeged  Fotó: Karnok Csaba
Karnok Csaba fotója, 2012

A két szöveg terjedelme hozzávetőlegesen azonos, mindkettő a klasszikus novella mértékével mérhető: mindkettő meghaladja Tolnai rövid írásainak, az ő kifejezésével, “kis semmiseinek” hosszúságát, és ugyan egyik sem kevés karakterből áll, az elbeszélés tempója, ökonómiája és arányai miatt mégsem sorolnám őket Tolnai nagylélegzetű prózái, hosszú novellái vagy kisregényei közé. Mindkét darabra jellemző a klasszikus-szabályos kerekség (az említett gyűjteményekben a Briliáns és a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? e vonásával is kiemelkedett szertelenebbnek tűnő környezetéből), más-más módon ugyan, de a történet elmesélését, illetve a beszélő helyzetét tekintve mindkettőnek van a hagyományos fogalmak szerint felfogható csattanója, ugyanakkor narratív technikáját illetően mindkét elbeszélés valahol az események közepe táján kezdődik el, mindkettő lezáratlan és némiképp rejtélyes marad, s mindkettő körülbelül ugyanazon a ponton ér véget: a szövegekből egyik helyen sem derül ki, hogy valójában vagy a valóságban végül mi történik a beszélővel, csupán elmúlásuk közvetlen közelébe, önnön egzisztenciájuk legvégére jutnak (a később írt darabban éppen az életerőnek ez a kifáradása-kihunyása az az alap, amire az egész konstrukció ráépül). Mind a két elbeszélés egyes szám első személyű, a múltra, a megtörténtekre visszatekintő monológ, mindkét monológ tárgya egy-egy élettörténet, s mindkét beszélő körülbelüli életkora, a világgal való viszonya, szociológai helyzete is hasonló: a Briliáns vendégmunkásnője a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? öregemberéhez hasonlóan egzisztenciális értelemben szélsőséges helyzetben, magányosan, a lepusztultság és az elmúlás közelében, az értelmes emberi élet szélén van. Életük menete hiábavaló társkeresésként, állandóan ismétlődő helyzetekkel és kudarcokkal könnyűszerrel leírható. Feltűnő az is, hogy mindkettejük szexuális kiszolgáltatottsága, illetve ennek a szexuális kiszolgáltatottságnak az emléke az elmondás során időnként különösen erőteljes hangsúlyt kap. A Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?-ban ez a hangsúly itt-ott a nyelvhasználat élességében, egyértelműségében, a dolgok néven nevezésében is megmutatkozik — a Briliáns e tekintetben szemérmesebb és finomabb talán, a szexus, az erotika azonban ott is olyan elem, amit egyáltalán nem lehet megkerülni.

Mindkét novellára jellemző a kihagyásos elbeszélésmód és technika, ám az ellipszist a két szöveg másképpen alkalmazza: a Briliánsban ez közvetlenebb nyelvi-retorikai alakzat, a szöveg legszembetűnőbb formai vonását megteremtő eszköz, a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?-ban a kihagyás inkább átfogóbb gondolatritmusként érthető, a beszéd túlcsordulását és feltorlódását szükségszerűen kell ellensúlyoznia az elmondhatatlanság felismerésének (“Az életemről nem lehet simán, folyamatosan mesélni” — mondja egy helyen a beszélő). Az olvasás során mindenesetre mindkét elbeszélésről kiderül, hogy egyikük sem szimpla, egyetlen kulcsra járó képlet, a fentiekből látható, hogy a felszíni alaptörténet mögött mindkettőben rejlik valamilyen átfogóbb nézőpont, a történetnek és az epikumnak egy szélesebb értelmezése, ahonnan ugyanaz az anyag sokkal többnek látszik. E tekintetben, a két elbeszélést egymás mellé állítva, a kihagyásosság–elliptikusság–rejtélyesség eszközét is szem előtt tartva, a Briliáns abban különbözik párdarabjától, hogy itt mintha az egy sokasodna meg: a felszín — a németországi vendégmunka képtelenségeinek a megjelenítése — mögül, ahogy említettem, lassanként kibomlanak a szülők és a nagyszülők apró utalásokkal érzékeltetett, a főszereplőével egyenrangú történetei. A Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?, ha úgy tetszik, ezzel éppen ellentétes utat jár be, hiszen ott a sok apró elemből lesz egyetlenegy: a sok kis szerteágazó történet-darabból, töredékből, rövid részletből áll össze a szereplő hányattatásainak, egy emberi élet kilátástalanságának rajza.

Camille Claudel
Camille Claudel grafikája (1892)

Mindezek a vonások messzemenően reprezentálják a prózaíró Tolnait, hiszen sok minden erőteljesen kapcsolja a novellákat Tolnai egyéb írásaihoz. Ilyen a Briliánsban bennelévő “Gastarbeiter”-tematika például, mely életforma alighanem elválaszthatatlan volt a hatvanas-hetvenes évek Jugoszláviájának mindennapjaitól; ez a téma jellegadó módon kap helyet a Prózák könyvében, ahol maga a Briliáns is a Gastarbeiter Story című ciklusba került (a másik két ott szereplő írással azonban kizárólag tematikus rokonságban áll). Jellemző egyébként, hogy korszakonként mindig megtalálható egy vagy több motívum, esetenként motívumháló Tolnai pályáján (“gipsz”, “liszt”, “fehér”, “rózsaszín”, “azúr”, “hattyú”, “flamingó”, “lepke”, “homokvár”, “tó”, “vértó”, “Csáth”, “Kosztolányi” stb.), mely legtöbbször igen feltűnő módon különböző műnemű–műfajú művek összetartozó csoportját generálja, hogy aztán, átmenetileg vagy véglegesen odahagyva, az író később visszatérjen hozzá vagy újakra akadjon rá — úgy tűnik, a “Gastarbeiter”-ség ezeknek a motívumoknak az egyike volt a nyolcvanas évek közepe táján. Tolnai Ottó írásai között továbbá igen sok olyat találunk, melyeknek tárgya egy-egy képzőművész, egy-egy műalkotás vagy éppen valamilyen művészeti jelenség — ez a típusú figyelem lényegében a kezdetek óta alapul szolgál a szépíró Tolnai tevékenységéhez, és hol áttételesebben, hol közvetlenebbül hat írói munkájára. Ennek fényében külön is figyelmet érdemel az a szövegből egyébként ki nem derülő, alkotáslélektaninak nevezhető tény, hogy a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?-at kiváltó motívum egy műalkotás, Camille Claudel kis grafikája lehetett, mely a végső megjelenéskor, az említett Kékítőgolyó című novelláskötetben ugyan nem kapott helyet, az eredeti megjelenés helyén, a Jelenkor 1992. októberi számának 784. oldalán, a szöveg legvégén azonban látható (a szerző kérése volt, hogy a novella a folyóiratban ebben a formában jelenjen meg, a reprodukciót is ő küldte hozzá), s egy egymásnak háttal négykézláb álló, hátfelével érintkező emberpárt ábrázol. Mindkét novella bőven felidézi Tolnai más írásainak külső keretét, az író sajátos világát, a vajdasági falusi környezetet, ahol a város vagy a nagyváros szinte utópikusan vagy a negatív utópiára jellemzően képtelen, idegen és absztrakt hellyé válik a szereplők számára, s mindkét novella főhőse olyan félnótás-szerű, közvetlen környezetéből is kirívó, onnan kitaszított vagy ott be nem fogadott kisember, akiknek otthona, valóságos élettere a falu, s akikhez hasonló figurákat más Tolnai-írásokból jól ismerünk. A Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?-ban ez a jellegzetes panoptikum többször név szerint is előbukkan (Kosztolányi doktor, Vak Vigh Tibike stb.).

Mindkét novellában jelen van a folyékonyságnak és a spontaneitásnak egy olyan foka, amely alapeleme Tolnai Ottó irodalmi munkájának, és amely egyrészt alighanem a már említett anyaggazdagságból következik, másrészt a beszédszerűségből: elég talán utalni itt a Wilhelm-dalokra vagy az utóbbi időkben folyamatosan írt és alkalomszerűen publikált szabadvers-ciklusára, mely Pilinszkyt állítja virtuális középpontjába, de folyékonyság és spontaneitás jellemzi szűkebben vett önéletrajzi tárgyú szövegeit vagy említett nagy számú képzőművészeti érdeklődésű írását (mi több, nem elsődlegesen szépirodalmi jellegű megnyilatkozásait, nyomtatásban olvasható beszélgetéseit, rádióban hallgatható interjúit, élőbeszéden alapuló rádiós jegyzeteit is).

Pechán József
A Wilhelm-dalok “főhőse”.
Pechán József: Énekes gitárral. 1921, olaj, vászon, 120×100 cm.
A kép forrása: Bela Duranci, Bordás Győző (szerk.): A két Pechán. Forum, 1982

Az olvasónak első nekifutásra könnyen támadhat az az érzése, hogy Tolnai szövegeiben az esetlegességnek és az asszociatív elemeknek általában nagyobb szerepe van az átlagosnál, amit megerősít, hogy ezek a szövegek a kezdetek óta mindenkor formátlanabbak és szabálykerülőbbek az éppen fennálló normáknál (1969-ben közreadott Rovarház című “kísérleti regénye” a normaszegésnek bizonyos értelemben a modern magyar irodalomban a mai napig meg nem haladott foglalata). A Briliáns és a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? esetében a monológ-forma és a monológokat megalkotó apró kis történetek látszólagos rendszertelensége és áradása, a bennük is jelenlévő, az átlagosnál intenzívebb és érzékletesebb beszédszerűség miatt ez az asszociációra-alapozottság talán még inkább szembetűnő. Ide tartozik, hogy a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák? tipográfiailag tördeletlen, az olvasó menet közbeni orientációját kiemelésekkel nem segítő, egybefüggő szöveg, s a Briliánsnak is van egy bizonyos típusú, az olvasó rekonstruáló kedvének nagy teret engedő tagolatlansága: különböző alkotóelemei az írói szándék szerint nivelláltak, nincsen kézenfekvő alá-fölérendeltségi viszony a között, ami a beszélővel történik meg, s a között, ami hozzátartozóival, amihez hozzájárulnak a kisebb és nagyobb ugrások a cselekmény átfogta különböző idősíkok között.

A folyékonysággal és a spontaneitással szemközt azt látjuk, hogy a közvetlen felszín alatt mindkét elbeszélés a végsőkig megszerkesztett és tudatosan végigvezetett, minden pontján uralt, igazi modern kompozíció. Mindkét darabban az emlékezés, a végigmondás és a leírás egyidejűsége az alapja a megalkotott szerkezetnek, végső soron pedig az, hogy az idő linearitása kikerülhetetlen, és ennek a realitásnak valamilyen formában artikulálódnia kell a történet elmondásában is. A szövegek retorizáltsága, az elkalandozások, a kitérők, a kiszólások mind-mind ezt az artikulációt segítik elő vagy arra világítanak rá, néhol nagyon szembetűnő pontossággal, egzaktsággal és teltséggel. A Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?-ban maga az emlékezés folyamata is érzékeltetve van, a szöveg különböző helyein lépten-nyomon kiderül, hogy a beszélő elmeséli valakinek a vele megtörténteket, valakinek, aki végighallgatja őt — ezek a megszólító szöveghelyek az elbeszélés végefelé megszaporodnak, s legvégül a beszélő köszönetet mond hallgatójának, hogy történetét (döccenőkkel, megállásokkal, újrakezdésekkel: “Illetve hát nem. Vagy hát valamiképpen mégis.”) végigmondhatta, hogy az elbeszélés nehézségei ellenére végre talált valakit, aki először végighallgatta őt és élete fontosnak tartott eseményeit; de az olvasónak nem véletlenül támad az az érzése, hogy a Briliáns főhőse is beszél valakihez, mondja a magáét valakinek.

Tata93
1993 késő nyarán Tatán, a JAK-táborbeli beszélgetésünket megelőző percekben. Csak most, a kép feltöltésekor vettem észre, hogy az asztalon kékfestős terítő van. Kéri Piroska felvétele

A Briliánsban is és a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák?-ban is a rövid kijelentő tőmondatok dominálnak, ám fontos különbség, hogy az utóbbiban a rövid mondatok elsősorban a beszélő helyzetének leírására, e helyzet realitásának-valóságosságának megérzékítésére szolgálnak (ahogy a beszélő kifárad és közeledik mondandójának a végéhez, megsokasodnak és eluralkodnak a rövidebb mondatok, és ez egyúttal élete végét, az élete folyásának felhajtóerejét jelentő szexuális teljesítőképesség elmúlását is jelenti), az előbbiben viszont a szöveg rejtélyességének és titokzatos nyitottságának, a rá- és felismerésre alapozott motívumrendnek a hordozóelemei. A két elbeszélés összetéveszthetetlenül egyedi nyelvhasználata, a szövegükben előforduló meglepő szavak, furcsa megnevezések, önálló szóalkotások, ezek konzekvens ismétlődései és belső rímei, a rendhagyó tárgyi világ, a már említett különös emberi panoptikum felvezetése, az emberi sors iránti kitüntetett fogékonyság is logikus, végiggondolt, megalkotott és uralt rendről árulkodnak — ezek kötik és rögzítik ezeket a szövegeket, és szükségszerűen ellenpontozzák azok természetes folyékonyságát és áttetsző spontaneitását, az írói alkat működését. Szükségszerűen — hiszen a nagy művek, noha tényleges alkímiájukat igazából sohasem tudjuk kiismerni, valójában mindig valahogy így, “valamiképpen mégis” így, formátlanság és szabály, rendszertelenség és rend, káosz és elrendezés összjátékából kerekednek ki.

*

Az írást 2000 tavaszán írtam, megjelent a Jelenkor 2000/7-8. számában, a 746-749. oldalon, továbbá a Tolnai-symposion. Tolnai Ottó műveiről című kötetben (szerkesztette Thomka Beáta), Kijárat Kiadó, 2004. 181-189. oldal.

Reklámok

“Vagy hát valamiképpen mégis”. Tolnai Ottó két elbeszéléséről” bejegyzéshez egy hozzászólás

Kérlek, mondd el, mit gondolsz.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s