Most tél van

és csend

és hó

és halál,

a mészkő szobrok egy részét még késő ősszel óvó kezek becsomagolták, nem látszanak, téli álmukat alusszák.

Így járt Makrisz Agamemnon Nővérek című szobrának a Korányi szanatóriumban álló mészkő változata is,

hiába van meg soproni, bronz párja, a becsomagolás miatt nem tudom egyelőre megírni a posztomat róluk, egyáltalán a nővér-lét szerteágazó problémaköréről,

amelyben jöhetne végre az eddig oly sokak által hiányolt és valósággal kikövetelt Pátzay Pál. Úgyhogy türelem, mindez majd később. Addig legyen itt egy Favicc bronzból vagy kőből, ha már Vörösmartyval kezdtem, Veres Pálnéval folytattam ezt az eredetileg Piedesztálról levévének induló posztot, Alison Bell Gazing Down (A mélybe meredve) című szobrának, a szökésnek a szellemében.

Szombat késő délután van, a sebész főorvos színházba készül a feleségével. De hirtelen eszébe jut, hogy elfelejtkezett róla, a kollégáival estére ultipartit beszélt meg.

— Jaj, szívem, ne haragudj, nem tudok veled tartani. Most telefonáltak a kórházból, azonnal be kell mennem.

— Ennyire komoly az eset?

— Ennyire. Három orvos már ott van.