Kanyar nélkül

Erre a szoborra több mint tíz éven át vártam, nagyjából azóta, hogy a szobrok érdekelni kezdtek, a rögeszméimmé váltak, és a látásomnak elválaszthatatlanul része lett, hogy az egyébként semleges vagy indifferens látványt nyújtó térben kiszúrjak magamnak egy-egy ott álló, korábban sosem észlelt szobrot vagy térbeli műalkotást.

Ebben, a kiszúrásban néha persze ért csalódás. A legemlékezetesebb ez a még 2010-ben fényképezett esztergomi képem,

a mappát, ahol a kép van, akárhányszor fellapoztam, mindig megtorpantam itt, és fejben önkéntelenül nekifogtam keresni a kép jobb alsó sarkában látható szobrot, ami persze nem más, mint egy érdekesebben dizájnolt utcai hirdetőtábla.

De Kucs Béla Szomjúság című szobra nem ilyen álszobor vagy szobornak látszó tárgy, ráadásul az autós, a gépkocsit vezető szoborvadász számára rendkívüli perspektívában tűnik fel: a Szentendrén átvezető 11-es számú főúton észak felé tartva, az út szépen ívelt kanyarjában, a bal oldalon, körülbelül a régi laktanya és a régi papírgyár környékén elhaladva egyszerre csak látható lesz, néhány másodpercig az ember látóterében van, egyre közeledik hozzá és van egy pillanat, amikor szinte kézzelfogható, aztán továbbmenve egy csapásra eltűnik onnan. Mint egy látomás: volt, nincs. Majdnem másfél évtizeden át ez volt a Dunakanyarba vezető autós utazásaink koreográfiája: kényszerűen elszáguldottam mellette, a perspektívája miatt néhány pillanatra valami nagyszerűt és nagyszabásút láttam benne — megállni sosem volt mód, mindig siettünk, késésben voltunk, ahogy a balesetet szenvedő vagy gyorshajtáson rajtakapott autósok utólag védekezni szoktak, na nem baj, majd visszafele, de aztán minden egyes alkalommal úgy alakult, hogy erre a “visszafelére” sosem, egyetlen egyszer sem került sor —

besötétedett, túl nagy volt a forgalom, “késében voltunk” újra; a Szomjúság néhány másodpercre felvillanó, elérhetetlen vágyálom maradt.

Egyszer aztán úgy alakult, hogy dél előtt jöttünk visszafele a 10-es úton, nagyjából akkor, amikor menni szoktunk, és utasaimtól, két kisfiamtól kaptam negyedórát, hogy a szobornál megálljunk és lefényképezhessem —

és nagy sietséggel a publikálásban engem igazán nem lehet vádolni, mert ez óta a délelőtt és engedély óta is eltelt már több mint két év.

A halogatásnak és a késlekedésnek talán az az elsőrendű oka,

hogy a szobor közelebbről megnézve némi csalódást kelt,

vagy pontosabb úgy fogalmazni, olyan frenetikus hatással nem jár, mint amilyennel távolról, elsuhanóban járt — de persze a várakozás hőfokát és eredményét más dolgokban is mindig megszabja az időközben eltelt idő.

Kucs Béla, aki ezeknek a mészkő díszítőszobroknak a hatvanas-hetvenes években nagy mestere volt — pályafutásáról és kísérletező próbálkozásairól a pécsi Jókai utcai iskola előtt álló hármas szobráról szóló korábbi posztomban számoltam be részlesetesebben —

a térdeplő, felsőtestével előrehajló, két tenyerét a szájához emelő lányalakban persze többre jutott és egyedibbet csinált meg, mint a korszak zsánerszobrainak átlaga, és ez még akkor is így van, ha magát a Szomjúságot legalább háromszor megcsinálta —

a mozdulatban,

a szomjoltás ismerősségében benne van a dolog magátólértetődősége, és még inkább így lenne, ha a szobor megmaradhatott volna annak, aminek eredetileg kitalálódott, kútszobornak,

a közelebbi arcképekből

pedig a szoborba belefoglalt intimitás, valamilyen szelíd személyesség világlik ki,

igen sajnálatos, hogy a megrongált orr ezt a hatást nagyrészt eltörli, amiről persze nem a szobor és nem is a szobrász tehet. A megformálásnak

mégiscsak van egyfajta geometriája, ha az összetétel nem lenne foglalt már,

nyugodtabb szívvel mondanám rá, hogy ez is “szelíd geometria” —

és csak most, az itt látható képeket összeválogatva ismertem fel, milyen gyönyörűséges ez a mészkő hajfonat.

Ennyi tehát Kucs Béla Szomjúsága Szentendrén, és a bejegyzés címével (“Kanyar nélkül”) nem valamilyen dodonai összegzésre vagy mélyen szántó metaforára gondoltam, hanem arra, hogy arról a bizonyos, az első bekezdésben emlegetett kanyarról a 11-es úton végül nem csináltam képet. De annyi tény,

hogy a túlsó sávban haladó két autó még éppen benne van útja nagy pillanatában (az előrébb haladó, ezt sajnálhatja, épp takarásban),

ezek a Leányfalu irányába haladó autók a háttérben pedig már túl vannak útjuk legfontosabb mozzanatán. Mert hát jobb, ha tisztában vagyunk vele, minden, az életben minden dolog csak egyetlen pillanat.

*

A szoborról a Köztérképen. — Mint a szövegben említettem, a Szomjúság több változatban is áll az ország több településén, az oldalon a többiek is megtekinthetők.