A hülyék heti adója, szokta mondani a lottóról az apám, de azért nem volt olyan hét, hogy ne fizette volna be. Már eljátszotta a szerencséjét. Még fiatal házasokként nyertek anyámmal egy biciklit a tárgynyereménysorsoláson. Egyikük sem tudott biciklizni, úgyhogy eladták, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megérintették volna.
Aztán beültünk az egyetlen nyitva tartó kávéházba, fél 11 körül járt. Kettőnkön kívül nem volt vendég, az utca is üresen kongott a délelőtti verőfényben. A pincér azonnal hozta a gyűszűnyi, forró, méregerős presszókávét.
– Csodálkozom rajtad.
– Miért? Hogy nem rándult össze az arcom, és örömömben nem kiáltottam fel, hogy ez aztán a kávé?
– Igen. Mindenki odavolt eddig érte.
Rágyújtottam, kifújtam az első slukkot.
– Tudom fegyelmezni magam.
Kétfajta ember van. Az egyik Trabanttal kezdte, a másik kis Polskival. Az utak aztán elágaznak.
“Kétfajta” olvasásának folytatásaHa mondanák, nem hallanánk, nem is lenne rá elég ember. 10 millió mondja, 10 millió hallgatja, 10 millió megáll, 10 millió nem áll meg. Ha meg betűvel lenne kiírva, a külföldiek nem értenék, megállnának kérdezősködni. Mi nem, mi száguldoznánk akkor is, de lépten-nyomon félreolvasnánk. Megázni tilos? Nem tilos, ha ahhoz van kedved: ázz ronggyá. Magázni tilos? Azt maga sokkal jobban tudja. Megállni viszont tilos. Kék alapon piros körben piros iksz. Nincs megállás.
Az emberi életnek négy szakasza van, ezeket négy attribútum szimbolizálja: a Mászóka, a Jegygyűrű, a Gyümölcsöstál és a Kopasz Férfi. Légy fiatal vagy agg, nő, akár férfiú, tanult, éppenséggel tudatlan ember, ha a négy szakaszt cserélgeted, összekevered, megzargatod, bolondítod vagy csak egyet is elvétesz közülük, nem éred el célod, és boldogtalan leszel.
Filozófiatörténetileg kevéssé iskolázott mesterem inaskoromban gyakran mondogatta, hogy sohasem szabad olyasmit ábrázolni, ami saját szubsztanciájával azonos. Bűnnek tartotta az ilyen próbálkozásokat, és tűzzel-vassal irtotta őket. Tanítványaira képes volt akár a sírig megorrolni, ha ilyesmire vetemedtek. Haló poraikban sem tudott megbocsátani nekik.
1956. november 4-én, hajnalban a Vörös Hadsereg katonái Szolnokon például egy egész zászlóaljat fektettek a földre, s a magyaroknak úgy kellett maradniuk az élesre töltött gépfegyverek célkeresztjében, mozdulatlanul. Aki megmoccant, halálfia volt. És annak a katonának, aki előzőleg három napot és három éjszakát tölt el hason fekve, tarkóra tett kézzel, földre szorított arccal, étlen-szomjan, anélkül, hogy szükségét elvégezni akár egyszer is félrehúzódhatna, a hadrafoghatósága, fegyelme és harci morálja a negyedik napra általában jelentős mértékben szertefoszlik.
Apámtól azt tanultam, a jövő mindig kiszámítható, ha tisztában vagyunk a következő lépésünkkel. Azt már nem ő mondta, magamtól kellett rájönnöm, a jó fodrász nélkülözhetetlen. Nem lehet hippi módjára, loboncos hajjal szaladgálni a világban, senki nem vesz komolyan, főleg, ha már kopaszodsz. A jól belőtt séró, a gondosan ápolt bajusz, a rendben tartott szemöldök: félsiker. No persze nem árt, ha a fogorvosoddal is jóban vagy. A többi már csak duma meg egy nagy adag csicsedli a farzsebben.
Egy fiatal teremtés számára mindig tragédia, ha testesnek látja önmagát. Tűszúrásként érzékeli a szót, hogy “kövér”. Hiába a sikerek a tanulásban vagy a munkában, hiába a család, az iskolatársak meg a kollégák vigasztaló szeretete, amíg nem jön egy vagány srác, aki meggyőzi az ember lányát arról, és be is bizonyítja neki, hogy te éppen így vagy nekem tökéletes, ahogyan vagy, csak a kín marad, az önsajnálat, végigsírt éjszakák hosszú sora, szerteszórt cigarettacsikkek, az önemésztés, és persze a tehetetlen lebegés.
Le a hegyről, lélekszakadva, „jön a farakás!”, falu apraja-nagyja ki az erdőbe, kiderül, vaklárma, farakás sehol. Ejnye, fiam. Másnap újra, fiú kifulladva, „farakás, farakás!”, mindenki fejvesztve menekül, de rémhír ezúttal is. Most már vigyázz a nyelvedre, fiam. Harmadnap fiú a félelemtől félájultan, „farakás, farakás, fusson, ki merre lát!”. Nem futnak, egyet se lépnek, meg se moccannak. És fejüket vesztik, mert a farakás tényleg jön, felfalja a falu népét egytől-egyig, még a vigyázó fiút is. És boldogan él, ha meg nem. De meg, mert valahogy meg kell.
Csak a képre emlékezem 