Minden betű elhussant, mint csigák a csigaszedő nyugdíjasklubról szóló viccben, csak a sorban az utolsó, a Z maradt. Állt, ácsorgott egy ideig, azt hitte, véletlen tévedés lesz ez, kiegyenesedő félreértés, kiküszöbölhető csorba a mindennapok rejtélyesre rajzolt kriksz-krakszában. Jógagyakorlatok jártak a fejében, testhelyzetek, savászana, tudatállapot, összeértek fenn a fák. És jött az üzenet, X írt, persze, hogy ő, ki más. Ne várj. Szabad várni, nem tilos. Nincs semmi, de nem jövök. Ne várakozz.
Csak a képre emlékezem 