Nyelvem határai a világom határait jelentik.
“A beszéd elviselhetetlen könnyűsége” olvasásának folytatásaCímke: Röviden mondd
Nem mondod
— Ilyen picin múlt, hogy elkéssek. A kalauz már nyomta a csengőt, a sofőr csukta az ajtót, de a résen még be tudtam dugni a kezem, kénytelenek voltak kinyitni, és felszálltam a buszra. Különben nem értem volna ide a felvonulásodra.
— Nem mondod.
A nézését meg a járását
A minap újra kiposztoltam ezt a régebbi emlékemet a Facebookon, és bár nem szobor, eszembe juttatta a hozzá fűzött rövid kis reflexiót, ami, ha nagyon akarom, történetnek is beillik:
“A nézését meg a járását” olvasásának folytatásaNyugalom
Leányom, nyugalom.
“Nyugalom” olvasásának folytatásaBefóliázva
Egy szentet és egy boldogat
“Befóliázva” olvasásának folytatásaThe Male Beauty
A férfiszépségért is meg kell küzdeni. Nem is szépség az, úgy mondanám inkább, ápoltság. Ápolt az, ami érdekből tetszik. Hajak, szőrök, kunkorok, farkincák. Macskabajusz. Tudjátok, mennyibe kerül egy ilyen macskabajusz? Nem pénzben. Időben, gondoskodásban, törődésben. Hát hónapok, évek, és naponta is több óra. A hiúság várása. És ti szakállmángorlást is vállaltok. Már csak egy jó fogorvos kell, és megvagyok.
Ászló
És akkor Nemes Nagy Ágnes Párbeszéd című kétsorosának szellemében, a legtovábbi módon, ameddig diadalmasságban a huszadik század e szigorú klasszikusa elment:
“– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?
— Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.”
Hiába
Ezerszer megkértelek, drágám, könyörögtem is már, ne ülj ki így ide mindenki szeme láttára. Tudom, hogy büszke is lehetnék, de nem győzöm magyarázni a barátaimnak, miért csinálod. Viszont úgy látom, hiába kérlek.
Elég
Jellegzetes, mindannyiunk számára ismerős mozdulat, ahogy Ettore Ferrari ábrázolja Giordano Brunót a filozófus Rómában, a Campo de’ Fiorin (kivégzésének helyszínén) 1889-ben felállított egész alakos szobrán. Giordano Bruno szigorúan, mondhatni megbocsátás nélkül mered előre, jobb kezének mutatóujját amolyan rögtönzött könyvjelzőként a derekának támasztott könyv lapjai közé csúsztatja. Nem tudni, saját könyve-e vagy egy olyan könyv, amelyikből a halálát hozó tudáshoz jutott – a könyv általában békés, lágy, barátságos dolog, nem sértheti azt a mutatóujjat semmilyen módon. Képzeljük el ezt a jelenetet burnótszelencével, az éles fém kellemetlen hasításával ugyanebben a helyzetben, vagy még tovább. De ennyi is elég.
Innen oda
A közúti szállítás komoly dolog. Még a KRESZ is előírja, mit szabad, mit nem, ha az autónkba pakolunk vagy a tetején szállítunk. Súly, méret, alak, nem gyerekjáték ez, még lezuhan az a lapraszerelt IKEA-ebédlőasztal, és képes agyonütni a mögöttem jövőt. Vagy egy ártatlan gyereket, nyugdíjas öregasszonyt, akárki jóisten teremtményét. De én semmit nem bízok a véletlenre. Rakományt is, járművet is megerősítem, rögzítem biztosan, ha innen oda viszek valamit. Márpedig én gyakran viszek, ezt is, azt is. Mindent viszek.
Csak a képre emlékezem 