Létezik egy fénykép a már középkorú Dmitrij Sosztakovicsról, valamikor 1961-ből: a félprofilban álló zeneszerző szája bal sarkából hosszú cigaretta mered előre, vastag szemüvege mögül összeráncolt homlokkal, érzékelhető feszültséggel szegezi tekintetét a két kézzel maga elé tartott lepedőnyi újság hátoldalára. Más korban vagy más országban a lehető legcivilebb képnek számítana ez: valaki, történetesen korszakának egyik legragyogóbb elméje újságot olvas – a Sosztakovicsról ránk maradt képek között a hivatalos vagy ceremoniális alkalmakat, helyzeteket megörökítő fotókkal szemben az ilyen spontánabb pillanatok amúgy is kisebbségben vannak.
Ám a néző azt is jól láthatja, hogy a zakója hajtókáján Lenin-fejes jelvényt viselő Sosztakovics a központi pártlapot, a Pravdát tartja a kezében. Kivehető az újság címlapja, balra fent a még csak két Lenin-díj plecsnijével díszelgő logó, jobbra Muhina a szovjet filmek nyitó képsoraiból elhíresült, sarló-kalapácsot magasba tartó emberpár-szobra, kiolvasható néhány cirillbetűs szalagcím-töredék is: első szputnyik, SZKP XXII. Kongresszus, kozmosz, mi, szovjet emberek. A hatvanas évek elejét írjuk, a Pravdát olvasó Sosztakovics ez, a dátumokból azt is tudjuk, hogy egy néhány hónapos friss párttagot látunk magunk előtt, és minden bizonnyal valahol a Szovjetunióban került lencsevégre az egész. Ez a valószínűleg ironikus célzattal beállított, az alanyát negyedszázaddal korábban ért „balesetre” szándékosan utaló fénykép képes szemvillanás alatt felidézni, egyetlen pontba sűríteni mindazt a szörnyűséget, félelmet és frusztrációt, amit Sosztakovics ifjú kora óta jóformán napról napra átélt. Igen, benne van a képben a tragédia, ott van rajta az az ember, aki saját bőrén tapasztalta meg a szovjethatalom gépezetének nyikorgását, de minél tovább nézzük ezt a képet, egyre inkább a játékot látjuk benne: ez az öregedő, megkeseredett ember a bolondját járatja velünk. Már azt vesszük észre, hogy a figyelme valahogy ezen az egész maszlagon túl, másutt jár. Néhány másodperc, gondoljuk, ránk néz, kikacsint, és el fogja nevetni magát.
*
Részlet a Szolomon Volkov Sosztakovics és Sztálin című könyvéről írt recenziómból (Csuhai István: Zene helyett. A könyvet fordította Kállai Tibor, a Napvilág Kiadó gondozásában jelent meg, 2006-ban, 310 oldal, 3700 forintért. Az írás eredetileg az Élet és Irodalom 2006. augusztus 6-i számában jelent meg, a teljes szöveg itt férhető hozzá).
Csak a képre emlékezem 