Végre egy szobor, talán az első a blog történetében, ahol nem köt a szobrász személye vagy a korszak, melyben a szobor megszületett! A Vízbe lépő lány köztérképes lapjáról megtudható, mennyire bonyolult és tulajdonképpen homályba vesző, megnyugtatóan nem tisztázott története van ennek a leányzónak. Végső soron persze mindegy, hogy Johann Müller vagy Pátzay Pál készítette (én magam Kisfaludi Strobl Zsigmondot mondanám, ám ő nagyon gondosan kalligrafált, teljes névvel szignálta ilyen jellegű szobrait). A lényeg, hogy itt áll, bronzból kiöntve, életnagyságban, a boglári Balaton-partszakasz egyik belső sétányán, medence szélén, jó állapotban, az ötvözet patinájának különféle színeiben, 2013-ra háttérként kis filagóriát is kapott maga mögé. (A sorozat első 62 képét 2013 nyarán, többnyire a reggeli-délelőtti órákban csináltam, az utolsó 5-öt, melyen a filagória még nincs ott, egy évvel korábban.) Klasszikus szobrászati ikonográfia, azelőtt, egy másik korban az inasévek egyik mestervizsgája: vízbe lépő lány. És ha már van — mivel szökőkút –, sokkal érdekesebb az egészben a víz, a rezzenéstelen, sima víztükör, illetve a csobogva-fröccsenve szökellő víz. Hogy miként, az a szokásos körbe-körbe keretében derül ki.
Egyetlen finom, apró mozdulat, az idő egyetlen rövid szegmensének kimerevítése.
Egyébként gyönyörű architektúrájú dolog, még akkor is, ha az egyensúlyi állapot nem annyira extrém és szembetűnő.
Óvatosan előrenyújtott jobb láb,
a tükörkép fürkészése.
Nem mindegy, mi történik velem. Belőlem egy van, a többiekből sok stb.
Finoman behajlított bal láb, a vízbelépés mozdulatsorának utolsó előtti pillanata,
a moccanatlan víz felszínén a szobor visszatükrözött másával.
És beteljesedik.
Olyan, mintha a meztelen lány tényleg a vízbe lépne.
Pedig csak reggel 9 óra tájt beindul a medence szökőkút-funkciója,
és a szobor valósággal átalakul.
Megtelik élettel, mozgással, dinamikával, még ezeken az állóképeken is.
Víz a lelke mindennek.
Csak a képre emlékezem 
Egy gondolat a(z) “Víz a lelke” című bejegyzésnél