Vizesre nagyítva

Köztudomású, hogy Mikus Sándor, a huszadik század magyar köztéri szobrászatának sok nagy alakjához hasonlóan, szegény sorból származott. Eredetileg műszerészként kezdett dolgozni az újpesti Egyesült Izzóban, ahol a gyár főmérnöke, Pfeifer Ignác felfigyelt a fiatal munkás rendkívüli rajzkészségére, és anyagilag is támogatta őt abban, hogy Olaszországba utazzon művészeti tanulmányokat folytatni; ebben Bernáth Aurél és Pátzay Pál is biztatták, az 1903-ban született Mikus 1927-től előbb Firenzében, majd Rómában tartózkodott, 1930-ig Pátzay római műtermében dolgozott. 1932-től volt kiállító művész, számtalan két háború közötti művészeti egyesülés, társaság, iskola tagja. A háború után a Százados úti Művésztelepen kapott műhelyt, és erősen ideologikus megrendeléseket, melyek közül jó néhányat magas színvonalon teljesített.

1951-ben, hosszas pályázati procedúra után, ő mintázhatta meg a Felvonulás téri Sztálin-emlékművet, mely nem ért meg hosszú életet (1956-ban ledöntötték). Ez a szobor felemelte őt (Pótó János kitűnő tanulmányából tudjuk, hogy honoráriumként 500.000 forintot kapott a szobor megalkotásáért, abban az időszakban, amikor a havi nettó átlagkereset 649 Ft volt — Így épült a Sztálin-szobor, 1949–1953, in: Emlékművek, politika, közgondolkodás. Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 7. MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1989), ugyanakkor viszont megpecsételte művészeti pályáját, olyasfajta teher maradt számára, aminek a súlya alól sohasem tudott szabadulni. Köztéri megrendelései persze nem fogyatkoztak, 1956 után is évente két-három szobrot állíthatott fel egészen 1982-ben bekövetkezett haláláig. Idős korában a Százados úton nagy tiszteletnek örvendett a fiatalabb szobrászok körében, szívesen, minden fennhéjazás nélkül adott tanácsokat és segítséget a fiatalabbaknak.

Nem csoda tehát, hogy 1966-ban ritka lehetőséghez jutott. Az 1930-as évek elején alkotott kisplasztikáját, a Fésülködő női aktot, mely annak idején sikert aratott az Egyesült Államokban is, 1966-ban kétméteresre nagyítva felállították a kalocsai Népkertben, a püspöki palota mellett elterülő, a rendszerváltás óta újra Érsekkertnek nevezett városi park bejárati részén. Nem lehet mindennapi tapasztalat a szobrászatban, ebben a végső soron taktilis művészeti ágban harminc évesen megformálni egy lányalakot, és harminc év múlva visszatérni hozzá egy másik léptékben. Egy negyven centiméteres, kézbe fogható bronzplasztika sehogyan sem azonos egy kétméteres szabadtéri bronzszoborral, melynek időjárással, szélviharral, magával az idővel kell napról napra dacolnia. Azon túl tehát, hogy a szobor valóban szépséges akt zsánerszobor, meztelen leányalak, kicsit témaidegen ugyan kétszáz méterre a magyar katolicizmus egyik központjától, de ezt fogjuk fel a rendszer jellegzetes humorérzéke egyik megnyilvánulásának, az is figyelemre méltó benne, hogy a testen kívül semmiféle támaszték vagy kiegészítő idom nem segíti a szobor egyensúlyát. Két láb van,

lazán egymás mellé helyezve, a bal talp teljes felületével támaszkodik,

a jobb lábfej a kissé behajlított és egymáson finoman keresztülvetett lábak miatt csak az ujjbegyeivel, a két láb szinte tipeg a kicsiny kör alakú alapon, mely illeszkedik az alacsony mészkő posztamenshez.

Az egész mozdulat mégis harmonikus,

természetes, arányos. A szokásos körbe-körbe során erre az abszolút naturális egyensúlyra érdemes tehát figyelni.

Meg persze a többi részletre,

a női test csavarulatának megfogalmazására,

aztán a bal kézzel összefogott, megemelt hajfonatra, az azt fésülő jobb kézre,

és a gyönyörűséges, majd fél méteres fésűre, párját ritkító dologra a magyar köztéri szobrászatban. Szinte érzékelni a vizet, amint megcsöppen fogai között.

De ha valaki másban kíván gyönyörködni, nézzen mást.

*

A szoborról a Köztérképen.

A bevezetőben említett Sztálin-szoborról ugyanitt, sok képpel a pályázat többi tervéről.

Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni. Vagy amit én el tudok. csuhai összes bejegyzéseinek megtekintése