Hogy nézni is tereh

Nem az egyszerű dolgokat persze,

hogy például valaki a fején egyensúlyoz egy hatalmas tálcát,

a magasba emel egy pálmaágat,

egy nála könnyebb embertársát,

a jobb karját,

maga elé nyújt egy kandelábert így

és úgy,

vagy amúgy,

vagy éppen az orvosságos tégelyt.

Nem. Nekünk Mohács kell.

Látszódjon,

hogy ez nem akármi,

itt a testnek össze kell csavarodnia,

kifacsarodnia,

hasizomnak,

karizomnak összeroppannia,

fejnek meg kell szédülnie,

a fizikai megpróbáltatástól deformálódnia.

Az erősek,

a szigorúak,

az izmosak,

a duzzadó izomzatúak,

az erőtől

szétvetettek harca ez,

akiknek az arcára

rá van írva

a küzdés,

hogy ők most éppen

valami rettentő nagy erőfeszítést tesznek a köz érdekében

(hozzáteszem, nagy részük most már száz, százhúsz évnél hosszabban,

mint jól igazolhatóan — Domini 1899 —

ez a fáradhatatlan páros,

hogy a Százéves Étterem két

majdnem kétszázötven éves atlaszáról ne is beszéljünk);

a morcosan küzdők,

a szelíden beletörődők,

a nyakszirtjükre kis kődíszpárnácskát helyezők,

az erőkifejtéstől előregörnyedők,

akár a jobb,

akár a bal lábukat vetik előbbre,

akár a többiekhez képest szerencsésen/igazságtalanul fel vannak újítva,

a súlytól megfeszülők,

akár hármasával állnak,

akár egy közülük,

a dolgozás

és a munka hősei —

megérdemelt jutalomként

pár évvel később

aztán már renoválva,

letisztítva, ahogyan az a jól elvégzett munkához illik —

bár ez nem mérce,

mert olyanok is vannak,

akik dolgoznak ugyan,

a megszépülést végül mégsem érdemlik ki sohasem.

Állnak tehát sok változatban, és megduplázódva,

legtöbbször

szándékosan megbontott szimmetriával,

de ugyanabban

a kompozícióban

és a mindenkori munka mindenkori hőseiként — olyannyira, hogy tényleg nézni is tereh, amit nap mint nap művelnek a felemelt tekintetünk előtt, fejmagasság fölött.

Mert hát ezt művelik, a fejük tetején, a vállukon, a nyakszirtjükön,

a karjaikkal tartanak

balkont,

erkélyt,

kilépőt,

mindig párban,

noha alkalmanként nagy sokaságban,

támasztanak kiszögellést,

a másik oldalról is, nehogy elbillenjen, amit emelnek,

idomot,

kapuzatot,

ablakfödémet,

rizalitot,

vagy ténylegesen is valamilyen épületdíszt,

a biztonság, a bőség, a jólét

hatalmas gömbjét egyensúlyozzák a magasban,

magát a földgolyót, hiszen Atlasznak mégiscsak ez volt a dolga,

el egészen az atlaszlét nullmorfémájáig,

amikor már nem tartanak ők semmit, csakis a kékes eget.

De mégis munka ez, ám távolról se higgyük, hogy férfimunka, ahogy az eddig megmutatott képek ezt esetleg sugallhatták,

nők is vannak, női munka,

még angyaloknak álcázott gyermekek is, angyalmunka, gyermekmunka,

de nők jócskán,

ha sok kell,

akkor ők is nagy számban,

gyakran

a szükségszerű

gender-megoszlásban (ez a két kép ugyanannak a bécsi épületnek a két ablakáról készült),

férfi és nő,

más kondenzátorokkal, más parabolaantennákkal, más zászlókkal is viaskodva (ez meg ugyanannak a pesti épületnek a két ablaka),

de ilyen betűhív azonosságból

sok van

(hogy ezek nem ugyanazok,

azt jól bizonyítja egy leeresztett/felhúzott redőny, egy másképpen kiképzett kísérő ornamentika),

néha klasszikus módon, fej fölé emelt karokkal

küzdve a súllyal.

A kariatidák

láthatóan nem veszik

olyan feszesre a figurát, mint férfitársaik, az atlaszok,

állnak egyenesen,

mint — ahogy a férfiképzelet szülte mondás tartja —

a cövek,

akár még mereven is,

halvány,

fölényes,

közömbös mosollyal,

ami nem is mosoly igazából,

esetleg derékra tett

vagy karba font kézzel,

nyugalmas gondossággal,

és ha uram bocsá’ úgy adódik, hogy két nő kerül egyszerre a súly alá,

abban annyi báj

és kellem rejtezik,

annyi interaktív játékosság,

vagy annyi

váratlan szépség,

rezignált báj

és visszafogott kellem,

hogy az a benyomásunk, mintha a nőknek ez a könyökén jönne ki,

és nekik ez az egész tényleg jó mulatság volna.

Miközben tehát pakolom egymás alá ezeket a képeket ezekről a köztéri, csak nem a köztér megszokott pontjain álló szobrokról,

az izgő-mozgókat,

a karjaikkal

így vagy úgy

hadonászókat,

örökre

egyetlen pillanatban

rögzült utcai szobrokat,

amilyenből,

mármint izgága

ide-oda kapkodókból

ugyancsak Bécsből

női sorozat

is van –,

ahogyan férfiból

is egyenesen álló —

nemcsak

testeket,

általában torzóban maradt,

alsó végtag nélküli félalakokat mutatok be,

hanem arcokat,

arckifejezéseket,

érzelmeket is,

töprengő,

szigorú bölcseket,

szemrehányó kérdőre vonókat,

“porszem, meddig nem szégyellsz még keringeni odalenn?”,

szakállas öregeket

fiatalokat megszégyenítő mutatvánnyal,

de szúrós

és átható tekintettel,

mint amilyenek az elhíresült bécsi mém főszereplői,

és a rettentő, törődött öregek,

a szabadkai városi könyvtár megejtően riadt atlaszai mellett

(közöttük színezett sasmadár)

ott vannak persze

az egészalakos ifjúság

képviselői is,

hamvasan,

gyengéden,

szelíden,

szakáll nélkül,

hamvasan,

gyengéden,

szelíden,

szakáll nélkül, de valami gömb alakú dologgal a kezükben,

az aggok és ifjak közt pedig minden változat,

néha egymás mellé állítva

fiatal és öreg,

tapasztalt és még tapasztaltabb,

hosszú szakállas

és a borotvát minden nap ügyesen forgató,

a nyugalmas idősek,

és a még szakállasabbak,

a még küzdőbb

emeleti harcosok,

és persze, hogy a nők is,

nem kevesen, de mindig fiatalon.

Egyébiránt a művészettörténetírás mindenkori vesztesei ezek a szobrok,

hiszen egy-két kivételtől eltekintve

alig párosítható melléjük

alkotó szobrász,

történetük elvész valahol

az épület megépülése körül,

névtelen kőfaragók néha nemes anyagból,

néha keménygipszből

odavarázsolt

ornamentikái,

épületeket díszítő iparosok

anonimitásban maradt munkái,

de nyilvánvalóan itáliai és bécsi ösztönzésre

ellepik Közép-Európa belvárosainak

régebbi épületeit

magától Bécstől Budapestig,

Pécstől Pozsonyon át Szegedig, Szabadkáig, Marosvásárhelyig

(és ezek csak azok a városok,

ahol az elmúlt tíz év során

én magam fényképeztem

ilyesmit —

a legtöbbet az utcanévtáblákról,

kísérő felirattöredékekről

jól leolvashatóan

éppen Bécsben).

Egyetlen kérdés maradt így a poszt vége felé: vajon Arany János hírneves hangátvetése hogyan hat a bontakozó gyermeki lélekre (azt jól látom írás közben, a helyesírás-ellenőrzőre hogyan hat, hogyan tiltakozik minden egyes alkalommal), hiszen ezt a “tereh” változatot annak a gyermeknek élete talán legfogékonyabb korszakában kell megtanulnia, erőnek erejével kell bemagolnia, hogy aztán soha életében ne használja többé a szót. Vagy csak ritkán, ilyen atlaszokat, kariatidákat bemutató felsorolásban.

*

A legvégére, afféle függelékként hagytam saját legkedvesebb görnyedőimet,

ezt a három férfisellőt, akik az eddig felsorakoztatottakkal ellentétben nem a magasban tartanak valamilyen épületelemet,

nem kell tehát felfele néznünk, ha látni akarjuk őket,

rettentő erőfeszítésükben,

a férfiasság fokában,

az erőben,

felemelt karjaikban,

hiányzó alsó végtagjaikban

viszont osztoznak minden atlasszal (és kariatidával),

de ők szobrok, a bécsi Danubius-kút alsó társasága, ily módon még alkotójuk is van, nevük, évszámuk — ám ha itt, legalább függelék gyanánt most nem adtam volna közre róluk ezt a néhány képet, valószínűleg sohasem tettem volna közzé őket.