Az anyag győzelme. Bodor Ádám: Sinistra körzet

[Ezt az írásomat 1993 nyarán írtam, és abban az évben, augusztusban jelent meg a Dérczy Péter szerkesztette Magyar Naplóban. Afféle kölcsönösségi kritika lett volna, cserébe ezért Dérczynek kellett volna írnia a Sinistra körzetről a Jelenkorba. Vagy én voltam lelkiismeretesebb szerző, vagy az ő kézirat-előcsalogatási képességei voltak erőteljesebbek, a párdarab mindenesetre soha nem készült el, és a Sinistra körzetről végül nem jelent meg könyvkritika vagy recenzió az akkori Jelenkorban. Ehhez az írásomhoz a mai napig az az érzés köt, hogy túl sokat késlekedtem vele, és utólag elnézve utalásait, hivatkozásait, valóban sokadik írás lett ugyanarról a nagy témáról, olyasmi a Bodor-recepcióban, amin addigra, mikor ez megjelent, néhányan tovább is léptek már. Most mégis közzéteszem itt: egyrészt a szöveg az interneten sehol másutt nem lelhető fel, nyomtatásban is csak abban a bizonyos lapszámban; másrészt élénken emlékeztet rá, mennyire más, mennyivel a Sinistra körzetéhez hasonlóbb volt az a világ, amiben annak idején íródott. Ahogy az ilyen dolgokat szokás befejezni: bármit jelentsen is ez. – csi.]

“Az anyag győzelme. Bodor Ádám: Sinistra körzet” olvasásának folytatása

Aprópénz

Apámtól azt tanultam, a jövő mindig kiszámítható, ha tisztában vagyunk a következő lépésünkkel. Azt már nem ő mondta, magamtól kellett rájönnöm, a jó fodrász nélkülözhetetlen. Nem lehet hippi módjára, loboncos hajjal szaladgálni a világban, senki nem vesz komolyan, főleg, ha már kopaszodsz. A jól belőtt séró, a gondosan ápolt bajusz, a rendben tartott szemöldök: félsiker. No persze nem árt, ha a fogorvosoddal is jóban vagy. A többi már csak duma meg egy nagy adag csicsedli a farzsebben.

DSC_43982012-06-06_10-19-13_

Zöld a földön

Egy fiatal teremtés számára mindig tragédia, ha testesnek látja önmagát. Tűszúrásként érzékeli a szót, hogy “kövér”. Hiába a sikerek a tanulásban vagy a munkában, hiába a család, az iskolatársak meg a kollégák vigasztaló szeretete, amíg nem jön egy vagány srác, aki meggyőzi az ember lányát arról, és be is bizonyítja neki, hogy te éppen így vagy nekem tökéletes, ahogyan vagy, csak a kín marad, az önsajnálat, végigsírt éjszakák hosszú sora, szerteszórt cigarettacsikkek, az önemésztés, és persze a tehetetlen lebegés.

P11905552012-07-14_11-41-03_

A farakást kiáltó fiú

DSC_55692010-04-04_10-41-55_

Le a hegyről, lélekszakadva, „jön a farakás!”, falu apraja-nagyja ki az erdőbe, kiderül, vaklárma, farakás sehol. Ejnye, fiam. Másnap újra, fiú kifulladva, „farakás, farakás!”, mindenki fejvesztve menekül, de rémhír ezúttal is. Most már vigyázz a nyelvedre, fiam. Harmadnap fiú a félelemtől félájultan, „farakás, farakás, fusson, ki merre lát!”. Nem futnak, egyet se lépnek, meg se moccannak. És fejüket vesztik, mert a farakás tényleg jön, felfalja a falu népét egytől-egyig, még a vigyázó fiút is. És boldogan él, ha meg nem. De meg, mert valahogy meg kell.