A pliszészoknya titka

A mai napon megkezdem búcsúzásomat az egykori Népstadion valamikori dromoszának, bevonulási díszsétányának e pillanatban még álló szobraitól. Mindenkor kedves darabjaim voltak, sokszor látott bumfordiságuk, sutaságuk, néhol véka alá sem rejtett szocreál genezisük, némelyiknek meg éppen a nyilvánvaló örökéletűsége tizenöt éves korom óta kísér, és amióta rendszeresen fényképezek, kísérem én is őket. “A pliszészoknya titka” olvasásának folytatása

Avec pliszír

Francia fiú udvarolt nekem, ritkaságnak számított ez a hatvanas évek végén. Egy táncmulatságon ismerkedtünk meg a Margitszigeten, azt hiszem, a lebbenő pliszészoknyám tetszett meg neki, ahogy nevetve körbeforgatott. Jópofa, vicces fiú volt, pont olyan, mintha egy francia filmből lépett volna elő. Havonta, kéthavonta jött, ragaszkodott hozzá, hogy ha velem van, pliszészoknyában legyek. Úgyhogy az első mellé sorban szereztem a többit, különböző színűeket, anyagúakat, hosszúságúakat. A két év alatt egyszer sem volt esélyem, hogy kimenjek vele Párizsba, pláne nem, hogy a szüleihez, Réunionba, pedig már esett szó az esküvőről. Aztán egyszer csak elmaradt, nem jött többet, pár hónap múlva kaptam tőle egy búcsúzó levelet. A szekrényemet dugig töltötték az egyetlen egyszer felvett pliszészoknyák.

DSC_94122013-08-15_10-53-50

Temérdek

DSC_65272010-04-17_16-10-46_

Minden második vasárnap összekészülök, délre ott vagyok a húgoméknál, együtt ebédelünk. Viszek valamit a gyerekeknek, előtte gondosan becsomagolom, a kicsomagolás a kicsiknek külön öröm. A sógorom kap egy könyvet, a húgom egy csokor virágot, de azt csak a buszról leszállva, a temetőnél veszem meg, ne kelljen végighurcolni a városon. Pliszírozott szoknya, sálkendő, kiskalap, a nerc a vállamra, és irány Szentimre. Még világos van, mikor újra itthon vagyok.