Francia fiú udvarolt nekem, ritkaságnak számított ez a hatvanas évek végén. Egy táncmulatságon ismerkedtünk meg a Margitszigeten, azt hiszem, a lebbenő pliszészoknyám tetszett meg neki, ahogy nevetve körbeforgatott. Jópofa, vicces fiú volt, pont olyan, mintha egy francia filmből lépett volna elő. Havonta, kéthavonta jött, ragaszkodott hozzá, hogy ha velem van, pliszészoknyában legyek. Úgyhogy az első mellé sorban szereztem a többit, különböző színűeket, anyagúakat, hosszúságúakat. A két év alatt egyszer sem volt esélyem, hogy kimenjek vele Párizsba, pláne nem, hogy a szüleihez, Réunionba, pedig már esett szó az esküvőről. Aztán egyszer csak elmaradt, nem jött többet, pár hónap múlva kaptam tőle egy búcsúzó levelet. A szekrényemet dugig töltötték az egyetlen egyszer felvett pliszészoknyák.
Csak a képre emlékezem 
2 című bejegyzés “Avec pliszír” gondolatot, hozzászólást tartalmaz