A vén fószer ölelgeti itt a csajt, egész nap löki neki a dumát, magyaráz, mutogat, az meg lelkesedik mindenért, csügg az ajkán, úgy tud ámulni, annyira odafigyel, mintha most hallaná először. Elvannak jól, nekünk meg beleszakad a nyakunk. Legalább a gyereket kitehetnék a csónakból, hadd szaladgáljon kicsit az oszlopok között.
Mi kilencen vagyunk, ő egyedül. Egy oroszlánnak kilenc élete van. Az unikornisnak egy. Ő egyetlen dologra tud csupán gondolni, a szarvával tud bökdösni. Ha elér, ez fájdalmat okoz, vért fakaszt, de végül le fogjuk győzni, mert csak egyetlen fegyvere van, mindenre egyetlen érve. Nekünk kilenc: sörényünk, karmaink, selymes arany szőrünk, fogaink, farkunk, nyelvünk, hatalmasra tátott szánk, ordításunk, és a létünk, hogy oroszlánok vagyunk, az állatok királya. Isten és a jogom. Rossz az, aki rosszra gondol. Nem minden fekete, és nem minden fehér.
Az öcsémnek egész életében járt a szája, csak nyomta a sódert pénzről, nőkről, alig győzte igazítgatni a frizuráját. A nagybátyám disszidált Bécsbe, kertész lett vagy parkőr, már nem is tudom. Az is állandóan csak dumált. Nekem itt, az árnyékos oldalon a földbe kellett kapaszkodnom. Befogtam a pofámat, úgy éreztem, valaki a hátam mögött áll és figyel. Kikértem a papírjaimat, de nem találtak rólam semmit. Vagy tényleg kussoltam, vagy a kutyát sem érdekeltem.
Ahová lépek. Ahová csak lépek, ott most semmi. Persze, ha olyan könnyen tudnék lépni. De fáj a lábam nagyon. Éppen a talpam közepén fáj, nem megy a járás se, minden lépésnél belenyilall. Ha a kezem fájna ugyanúgy, észre sem venném. Vagy bárhol máshol. De a lábam fáj, a cipő elrejti, nem látni, elég, ha én tudom pontosan, hol, a talpam kellős közepe, az érzés feleslegessé teszi az elképzelést. Fél lábbal már a sírban.
Elegem lett belőle, hogy mindenben utánoz. El akarok fordulni tőle, a hátamat mutatni neki. Tudom jól, hogy a világ tükör, melybe ha belenézel, önmagadat látod millió változatban. De itt még ez sincs, az üveg egyenetlen vakolat, a foncsor helyén hófehér meszelés, sehol semmi érdekes, hiába bámulom. Minden ugyanaz. El kéne repülni, a tenger túlsó partjára. Csak ne lennék biztos benne, hogy oda is utánam jön.
A férfi ezeken a félvendégségeken – a feleségéhez jött el egyik vagy másik barátnője, néha ketten is – időnként felhős arccal előrontott a szobájából, „még annyi dolgom van, sehol sem tartok”. Arról volt híres, hogy él-hal a munkáért, de valójában semmit se csinált, a teendőivel gyorsan végzett, aztán meredt maga elé hosszan, pornót nézett a számítógépén vagy játszott az interneten. Sofőr jött érte reggelenként, délután is a hivatali kocsi szállította haza, kertész foglalkozott a kerttel, takarítónő járt hozzájuk hetente kétszer, aki havonta egy alkalommal segítséget is hozott magával, egy vagy két másik nőt. De ha a férfi szőrszálat talált a fürdőszobaszőnyegen, napokra be tudta árnyékolni a hangulatát.
Most emeld fel a papír szélét, illeszd kétoldalt a közepéhez, és az egészet simítsd le. Tereljük oda a kacsákat az ólakhoz, nem kell félteni őket, mennek azok szépen, libasorban. Rögtön fordulj jobbra, és az első utcánál, ahol nem tiltja tábla, balra, aztán megint balra, majd tovább, a lámpánál egyenesen, megkerültél egy háztömböt. Résnyire hagyná az ablakot, kérem?, hadd járjon a levegő, de a füst azért ne jöjjön be. Szerezd meg tőlük a pénzt, nekem mindegy, hogyan, de fizessék ki a kamatokat is.
Csábítgattam az unokatestvéremet, jöjjön ki hozzám Bécsbe, víz mellett élek, közel a zöld is, van fogorvosom, van fodrászom, és mert ez volt a mániája, hiszen ezt verte belé az apja, mindig elmondtam neki, jöjjön csak nyugodtan, csicsedli is lesz a farzsebben. Jut is, marad is, ne izguljon annyit már. Sosem jött, mindig csak izent, majd, majd. Most már se orvosom, se hajam, és nem igaz az sem, amit az öregek annyit hajtogattak. A víz nem boldogít.
Volt idő, amikor valósággal faltam Thomas Bernhardot. A régieket előkerestem vagy megvettem antikváriumokban, mindent elolvastam. A könyvkiadás is a kezemre játszott, egymás után jelentek meg jobbnál jobb regényei. Némelyik mondatát, jelenetét, részletét kívülről fújtam. De aztán depressziós lettem ezektől a könyvektől. Sokszor eszembe jutott anyám, aki egy ízben váratlanul azt mondta, mikor kedvenc lemezemet hallgattam, stilizált fúvós kamarazenét: „Ne haragudj, kisfiam, ez nekem egyáltalán nem vidám. Olyan, mintha a saját temetésemen lennék.”
November elején vizsgáztam, átláthatatlanul ködös reggelen. Az oktató szitkozódott. – Nincs szerencsénk, pont ezt a vérengző barmot fogta ki. Figyeljen oda minden szavára. – Nem is jött velünk, kettesben indultunk el a vizsgabiztossal. Éppen csak visszamorgott valamit, amikor beült a kocsiba, onnan már csak az irányokat mondta, néha az utcaneveket, és egykedvűen nézett maga elé. Úgy feleúton hirtelen kitisztult az idő, akkor elsütött egy poént. – Kiértünk a tejeszacskóból. – Aztán pár perc múlva: – Forduljunk vissza, átment. Maga jól vezet. Most próbáljon szépen vezetni.
Csak a képre emlékezem 