Kemény Istvánnak
A ház megvan, előtte keskeny kis kert, felkanyarodik az épület mögé, de ennyi épp elég nekem, nem akarok én uborkát meg paradicsomot termeszteni, annak a néhány muskátlinak pont jó lesz így. Megvan az autó, megvan a gyerek. Most már csak annyi kell, hogy az a büdös kölök megtanuljon végre ballal is passzolni.
Ló és lovas hatalmas téma a művészet történetében — nekem pedig ez a hatalmas téma, anélkül, hogy e helyt részletesen ismertetném, alkalmat ad rá, hogy ráforduljak végre e blog és a blog középpontjában álló korszak, az 1960-as évek egyik abszolút főszereplőjére, Somogyi Józsefre, mégpedig egyik lovasszobra, a szigetvári várban 1968-ban felállított Zrínyi Miklós kapcsán. “Paripám már érzi, amit én csak tudok” olvasásának folytatása
Ezeket a képeket régebb óta nézegetem. Még nyáron készültek, Veszprémben, az egyetemi lakótelepen, Andrássy Kurta János Ülő férfi, álló nő című, 1962-ben felállított alumíniumszobrát ábrázolják (a szobrásznak szentelt honlapon a szobor címe Fiatalok). Nehezen találtam rá, és csak néhány képet csináltam a szoborról, kutyafuttában; késésben is voltam, zavart a szembefény meg a szobrot körbenövő és nagyrészt takaró növényzet. “De gólt azt nem fogsz látni” olvasásának folytatása
Ez annyira közismert, hogy végig sem mondom, se hosszan, se röviden. A hatvanas években megjelent az akkor már nem is olyan fiatal költő verseskötete, és a város legnagyobb könyvesboltjában a Mézpergető című könyvecske öt megrendelt példányát nem a versek közé, hanem a mezőgazdasági könyvek polcára sorolta be az egyik könyvesbolti eladónő. Az öt példányt évekkel később érintetlenül visszáruzták.
– Mit csinál a rongybaba, ha leszakad a keze? “Mit csinál” olvasásának folytatása
Az itt következő három térplasztika furcsa szerzet. Ilyesmit ma már nem nagyon csinálnak, mondhatni, mindez a köztéri szobrászat nem is veszélyeztetett, de kihalt faja lett. “A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok” olvasásának folytatása
Három szobor következik, egyfelől születési idejük, a hatvanas évek sorolta őket egymás mellé. Metky Ödön Lány galambbal című szobrát 1961-ben állították fel Balatonlellén, Konyorcsik János Vízbe lépő nőjét 1965-ben Újpesten, Brém Ferenc Követ ejtő fiúját a hetvenes évek közepén Tatabányán, de a szobor alapzatába vésett évszám jól látható, 1966, ez is ebben a korban fogant tehát. “Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet” olvasásának folytatása
Az 1930-ban Salgótarjánban született Vasas Károly nem tartozott a korszak szobrászainak elitjébe. Első olvasásra talán élesen hangzik ez a mondat, de a minap kezembe került a korabeli Képző- és Iparművészeti Lektorátus mellett működő Művészeti Bizottság 1963 decemberéből való jegyzőkönyve, ahol Vasas a Könyves Kálmán körúton akkor felépült húsztantermes iskolaépület elé készített, a Lesenyei Mártát, Osváth Máriát és őt meghívó pályázaton egyébként nyertes szobortervét a testület tagjai igen éles szavakkal, meglehetősen méltatlanul, az akkor fiatalnak számító szobrász munkásságán a “nagyság” jegyeit számonkérve bírálták. “Kívül-belül üresen kong szívem” olvasásának folytatása
Amikor Eugenia Vazquez de Montemitro azon a napfényes délelőttön ötödszörre tartotta kezében a ficánkoló aranyhalat, ötödször hallgatta végig a hal könyörgését, visító esküvését, hogy három kívánsága is teljesülni fog, ha a fiatalasszony visszaengedi őt a folyóba, ő maga pedig már négyszer a vízhez hajolt, tenyeréből finoman kibocsátotta a jószágot, előzőleg négyszer el is sorolta ugyanazt a három kívánságot, és még mindig nem történt az égvilágon semmi, csak az üres felhők meg a kék tükröződött a moccanatlan vízen, egy pillanatra átfutott a fején, hogy a hiábavaló hatalmas vágyakozás helyett ebédre esetleg ez a parányi halacska is megtenné.
Csak a képre emlékezem 