Ha mondanák, nem hallanánk, nem is lenne rá elég ember. 10 millió mondja, 10 millió hallgatja, 10 millió megáll, 10 millió nem áll meg. Ha meg betűvel lenne kiírva, a külföldiek nem értenék, megállnának kérdezősködni. Mi nem, mi száguldoznánk akkor is, de lépten-nyomon félreolvasnánk. Megázni tilos? Nem tilos, ha ahhoz van kedved: ázz ronggyá. Magázni tilos? Azt maga sokkal jobban tudja. Megállni viszont tilos. Kék alapon piros körben piros iksz. Nincs megállás.
Az emberi életnek négy szakasza van, ezeket négy attribútum szimbolizálja: a Mászóka, a Jegygyűrű, a Gyümölcsöstál és a Kopasz Férfi. Légy fiatal vagy agg, nő, akár férfiú, tanult, éppenséggel tudatlan ember, ha a négy szakaszt cserélgeted, összekevered, megzargatod, bolondítod vagy csak egyet is elvétesz közülük, nem éred el célod, és boldogtalan leszel.
Filozófiatörténetileg kevéssé iskolázott mesterem inaskoromban gyakran mondogatta, hogy sohasem szabad olyasmit ábrázolni, ami saját szubsztanciájával azonos. Bűnnek tartotta az ilyen próbálkozásokat, és tűzzel-vassal irtotta őket. Tanítványaira képes volt akár a sírig megorrolni, ha ilyesmire vetemedtek. Haló poraikban sem tudott megbocsátani nekik.
1956. november 4-én, hajnalban a Vörös Hadsereg katonái Szolnokon például egy egész zászlóaljat fektettek a földre, s a magyaroknak úgy kellett maradniuk az élesre töltött gépfegyverek célkeresztjében, mozdulatlanul. Aki megmoccant, halálfia volt. És annak a katonának, aki előzőleg három napot és három éjszakát tölt el hason fekve, tarkóra tett kézzel, földre szorított arccal, étlen-szomjan, anélkül, hogy szükségét elvégezni akár egyszer is félrehúzódhatna, a hadrafoghatósága, fegyelme és harci morálja a negyedik napra általában jelentős mértékben szertefoszlik.
[Ezt az írásomat 1993 nyarán írtam, és abban az évben, augusztusban jelent meg a Dérczy Péter szerkesztette Magyar Naplóban. Afféle kölcsönösségi kritika lett volna, cserébe ezért Dérczynek kellett volna írnia a Sinistra körzetről a Jelenkorba. Vagy én voltam lelkiismeretesebb szerző, vagy az ő kézirat-előcsalogatási képességei voltak erőteljesebbek, a párdarab mindenesetre soha nem készült el, és a Sinistra körzetről végül nem jelent meg könyvkritika vagy recenzió az akkori Jelenkorban. Ehhez az írásomhoz a mai napig az az érzés köt, hogy túl sokat késlekedtem vele, és utólag elnézve utalásait, hivatkozásait, valóban sokadik írás lett ugyanarról a nagy témáról, olyasmi a Bodor-recepcióban, amin addigra, mikor ez megjelent, néhányan tovább is léptek már. Most mégis közzéteszem itt: egyrészt a szöveg az interneten sehol másutt nem lelhető fel, nyomtatásban is csak abban a bizonyos lapszámban; másrészt élénken emlékeztet rá, mennyire más, mennyivel a Sinistra körzetéhez hasonlóbb volt az a világ, amiben annak idején íródott. Ahogy az ilyen dolgokat szokás befejezni: bármit jelentsen is ez. – csi.]
“Az anyag győzelme. Bodor Ádám: Sinistra körzet” olvasásának folytatása
Apámtól azt tanultam, a jövő mindig kiszámítható, ha tisztában vagyunk a következő lépésünkkel. Azt már nem ő mondta, magamtól kellett rájönnöm, a jó fodrász nélkülözhetetlen. Nem lehet hippi módjára, loboncos hajjal szaladgálni a világban, senki nem vesz komolyan, főleg, ha már kopaszodsz. A jól belőtt séró, a gondosan ápolt bajusz, a rendben tartott szemöldök: félsiker. No persze nem árt, ha a fogorvosoddal is jóban vagy. A többi már csak duma meg egy nagy adag csicsedli a farzsebben.
Egy fiatal teremtés számára mindig tragédia, ha testesnek látja önmagát. Tűszúrásként érzékeli a szót, hogy “kövér”. Hiába a sikerek a tanulásban vagy a munkában, hiába a család, az iskolatársak meg a kollégák vigasztaló szeretete, amíg nem jön egy vagány srác, aki meggyőzi az ember lányát arról, és be is bizonyítja neki, hogy te éppen így vagy nekem tökéletes, ahogyan vagy, csak a kín marad, az önsajnálat, végigsírt éjszakák hosszú sora, szerteszórt cigarettacsikkek, az önemésztés, és persze a tehetetlen lebegés.
Le a hegyről, lélekszakadva, „jön a farakás!”, falu apraja-nagyja ki az erdőbe, kiderül, vaklárma, farakás sehol. Ejnye, fiam. Másnap újra, fiú kifulladva, „farakás, farakás!”, mindenki fejvesztve menekül, de rémhír ezúttal is. Most már vigyázz a nyelvedre, fiam. Harmadnap fiú a félelemtől félájultan, „farakás, farakás, fusson, ki merre lát!”. Nem futnak, egyet se lépnek, meg se moccannak. És fejüket vesztik, mert a farakás tényleg jön, felfalja a falu népét egytől-egyig, még a vigyázó fiút is. És boldogan él, ha meg nem. De meg, mert valahogy meg kell.
Különös betegség ütötte fel a fejét a könyvek között. A morbus librorum csak a kezdetekkor volt veszélyes az emberekre, a könyvek hihetetlen gyorsasággal szaporodtak ugyanis az első fázisban, és kiszorították élőhelyéről a homo sapienst. Szemtanúk beszámolóira alapozva kutatók idővel arra jutottak, hogy a betegség második fázisában minden olyan könyvből, melyhez tulajdonosa harminc évig nem ért hozzá, kihullottak a betűk, csak az üres könyvtest maradt az ilyen kötetből. És nem volt már enyém-tiéd, miénk, tiétek, övé-övék, csak a két borító közti szótlan, szövegtelen, képtelen űr.
Minden magasra nőtt lány kényszerből szőtt álma válogatottnak lenni kosárlabdában, bejutni az olimpiai döntőbe, és ott zsákolással szerzett ponttal az utolsó másodpercben győzelmet aratni. Ma már nehezen deríthető ki, hogy ez a szemérmetlen férfimozdulat, a magasra ugrás és a két kézzel fogott labda belehúzása a gyűrűbe vajon mikor nyert polgárjogot a női kosárlabdában. És ha egy lány sokáig gyakorol gépiesen valamit, óhatatlanul a gondolatainak adja át magát, az egyforma gondolatokból meg könnyen következik a kétely, a csalódottság. De enélkül akár aranyból is lehet az a labda, a mozdulat soha nem fog sikerülni.
Csak a képre emlékezem 