Szertefeszítenek a tervek és az ötletek, többtucatnyi elképzelés foglalkoztat, hogyan tovább majd a bloggal, ha oda kerülök, de mindez fantázia még csak, mert egyszerűen semmi időm nem jut foglalkozni vele ezekben a hetekben. Most viszont, mint oly sokszor már, ezúttal abban, hogy rövid életjelet adhassak magamról, segítségemre sietett a Fortepan. Ha csak alkalmam adódik rá, kutyafuttában végig szoktam pörgetni a Fortepan oldalán a “Friss” rovatot, hátha akad valami érdekesség a legújabb anyagban. “Meg az” olvasásának folytatása
Kategória: Írások
Azt nem tudom
K. professzor a vidéki klinika könyörtelen vezetője volt. Nem tűrt el kilengést, fegyelmezetlenséget, saját osztályán vasszigorral követelte meg a rendet, a kórházon kívül is megközelíthetetlen, mosolytalan ember volt. Hétindító nagyvizitjei a klinika életében külön ceremóniának számítottak. A medikák és medikusok hétre érkeztek, a kisorvosok negyed nyolcra, a nagyobbak fél nyolcra, katonás alakzatban, szabályos hierarchiába rendeződve várták, hogy a professzor nyolc óra előtt egy perccel egy rövid “jó reggelt”-et követően az élükre álljon, és vezényletével kezdetét vegye a hétfői nagyvizit. Történt egy ízben, hogy az első kórterem első betegéhez lépve a professzor az ágy előtt egy hatalmas köpést vett észre.
— Ez itt micsoda??? — bődült el a professzor olyan hangon, ami, ezzel mindenki tisztában volt, semmi jót nem ígért.
A népes orvosi, ápolónői karból a fiatalabbak közül többen összeestek, ketten elájultak. A tapasztaltabbak is kivétel nélkül lesütötték a szemüket, megkövülten néztek maguk elé, némelyiküknek remegett a térde, volt, aki egész testében rázkódott, senki nem mert felpillantani. Egyedül az ágyon fekvő beteg nézett a professzorra, és halkan, tört hangon megszólalt.
— Én nem tudom, mi az, professzor úr, de kettőnk között van.
Mindén nátyon szép, mindén nátyon jo, mindénnel még fátyok elégedve
De áz én mátyárjáim most azon fánnák túl, amin 1982dikben El Szálvádorral fáty 1986 Kánádával.
Metamorphosen
Penguin Edition
— Elegem van az Ovidius-mániádból. Most már semmi másról nem tudsz beszélni, csak ez foglalkoztat. Ez nem élet így. El akarok válni.
Az oroszlán ugrani készül
Hasonló címmel 1968-ban magyar akció-filmvígjátékot, amolyan kémfilm-paródiát is forgattak, jugoszláv szerzőpáros regénye alapján, az akkori Jugoszlávia különféle helyszínein, mindenesetre egy olyan ország stábjának, színészeinek és filmkészítőinek a részvételével, ahol ezután még több mint két évtizedig ideológiai okokból nem mutattak be James Bond-filmeket. Még abszurdabb, hogy Révész György filmjének az interneten hozzáférhető legjobb kópiája e pillanatban a korabeli Szovjetunióban vetített változat, és orosz szinkronnal szól. De nem az oroszokról akarok beszélni, hanem az oroszlánról, amelyről XIX. századi angol Szavanna-kutatók és vadászok (a kor brit tudósai) jegyezték fel első ízben, s az észrevétel azóta a modern etológia közhelye lett, hogy az állat a támadás idején egy pillanatra nem kiszemelt áldozatára tekint, hanem mereven, szinte megkövülten maga elé néz. A szobrász nevezetes oroszlán-portréján elnagyolt, hanyag vonalakkal éppen ezt a pillanatot ragadja meg, a koncentráció, a végtelen figyelem és a szemérmesnek tűnő elmerülés apró mozzanatát, mielőtt kitörne az ádáz harc, ahol a megtévesztett ellenfélnek (legyen a föld akármelyik teremtménye) csak a legcsekélyebb esélye marad a túlélésre.
Számolás
Az iskolában tanult mateknak csak úgy a 25 %-át használom a való életben,
Mindhiába
Dresner könyvkiadót alapít a reménytelen sorsú csodabogár, Mathias Popa műveinek kiadására, aki addigi kötetkísérleteivel sorra kudarcot vallott: magánkiadásban megjelentetett műveiről a kutya sem vett tudomást, nagyobb kiadóknál tett erőfeszítései semmilyen eredményre nem vezettek. Pedig Popa egy ízben még azzal is próbálkozott, hogy egy zürichi kiadó asztaláról, bosszúból, mivel éppen elutasították, elemelte Thomas Mann A kivonulás könyve című, ismeretlen posztumusz kéziratát, és saját neve alatt, szerzői kiadásban, egyetlen betű megváltoztatása nélkül publikálta. De ez a „műve” ugyanúgy visszhangtalanul maradt, mint a korábbiak vagy mint a következő, az írói balsorsával számot vető, a kéziratlopást beismerő és indítékait feltáró könyve.
Feketén-fehéren — Bodor Ádám köszöntése képekben
Egy nappal nyolcvanadik születésnapja után, február 23-án köszöntötték Bodor Ádámot barátai, pályatársai és olvasói a Petőfi Irodalmi Múzeumban, egy idő óta most már a színhely brandjének számító szokásos évfordulós ünneplésen (azzal az eltéréssel, hogy ellentétben az ezeknek az esteknek az általában bevett koreográfiájával, ezúttal nem folyt élő színpadi beszélgetés az ünnepelttel). Laudációt Parti Nagy Lajos mondott, a Magvető Kiadó nevében Nyáry Krisztián, az irodalmi múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia részéről E. Csorba Csilla köszöntötte az írót. Spiró György, Balla Zsófia, Szüts Miklós, Báthori Csaba és Závada Pál Bodor Ádám valamelyik könyvéből olvasott fel részleteket, Darvasi László és Esterházy Péter pedig Bodor-parafrázisokat. Melis Lászlóék dalt adtak elő. Levetítettek két részletet is a Bodor Ádám novellái alapján készült, A barátkozás lehetőségei című, Ferenczi Gábor rendezte filmből. A zenét Ágoston Béla és együttese szolgáltatta, az este házigazdája Szegő János volt. “Feketén-fehéren — Bodor Ádám köszöntése képekben” olvasásának folytatása
Charles Darwin harmadik legkedvesebb majma
A szépség sohasem volt az osztályrészem. “A szépségnek is megvan a maga evolúciója” — mondogatta vigasztalásul tanult barátom. — “Csak mint minden folyamathoz, ami a világban meghatározott rend szerint zajlik, jegyezd meg, ehhez is idő kell.” Hát úgy nézem, nekem ezzel mégsem volt szerencsém. Mire eljutottam oda, hogy a külsőm belépőt jelentett volna a jók, a nagyok, a sikeresek társaságába, már öreg majom voltam. “Öreg ember”, javított ki ilyenkor mindig Charles.
Csak a képre emlékezem 