A kétszer két szobrot még 2022 szeptemberében fényképeztem, aztán egész egyszerűen elfelejtkeztem róluk, pontosabban úgy emlékeztem rájuk, hogy majmok a szereplői, nem kutyák, és az, hogy végül kutyák, felborította egy másik tervemet, ők pedig visszahullottak az elfeledettség homályába. Néha elém kerültek (legutóbb a London szépségeit ecsetelő posztom képeinek válogatásakor), de a dolog végezetül annyiban maradt.
“Lesifotós kutyák” olvasásának folytatásaKategória: Szobrok
Kanyar nélkül
Erre a szoborra több mint tíz éven át vártam, nagyjából azóta, hogy a szobrok érdekelni kezdtek, a rögeszméimmé váltak, és a látásomnak elválaszthatatlanul része lett, hogy az egyébként semleges vagy indifferens látványt nyújtó térben kiszúrjak magamnak egy-egy ott álló, korábban sosem észlelt szobrot vagy térbeli műalkotást.
“Kanyar nélkül” olvasásának folytatásaBronzavonz és Kéjarany
Babiczky Tibornak
Bronzavonz és Kéjarany két olyan név az Ulysses szövegében, amellyel a magyar olvasón kívül senki más nem találkozhat a regény lapjain. James Joyce az Ulysses 11., Szirének című fejezetében nem írt le ezekre bármiben is hasonlító angol megnevezéseket, kiírta viszont a dublini Ormond hotel bárjában és éttermében ott üldögélő két leányzó, a vörösesbarna Miss Douce és a szőke Miss Kennedy polgári nevét. A magyar elnevezések tisztán és sallangmentesen Szentkuthy Miklós 1974-es fordításának leleményei. Olyannyira jól sikerült védjegy-megoldások, hogy a Szentkuthy-fordítást 2012-re átigazító és alaposan megújító kvartett (Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid) sem törölte ki őket, legfeljebb tulajdonnevekből köznevekké alakították át a két nevet, és valamelyest szelidítettek Szentkuthy fordítói nekibuzdulásán, aki ezen a ponton jól láthatóan élvezettel lubickolt találmányában (“Bronzarany” még igen, de “Kéjavonz” például már nem szerepel az új változatban). Az átigazítás munkájáról beszélve a kvartett tagjai különben több ízben is példának hozták fel Szentkuthy Miklós fordítói kongenialitására a “Bronzavonz” és “Kéjarany” variációkat.
“Bronzavonz és Kéjarany” olvasásának folytatásaA véka alól — Kovács Ferenc 2.0
Sosem rejtettem véka alá, hogy ennek a szobros blognak az egyik főszereplője Kovács Ferenc, az 1926 szeptemberében Kiskunfélegyházán született és Budapesten 1990 januárjában elhunyt szobrász. Abban az értelemben biztosan főszereplő ő, hogy az 1945–1990 közötti korszak magyar szobrászai közül az ő pályafutása testesíti meg vagy teljesíti be legradikálisabban és legvisszavonhatatlanabbul a figuralitás felől az elvontabb absztrakció felé megtett váltást. Erről a váltásról, és akár a radikalitásáról is, természetesen volt tudomásom akkoriban, mikor róla még 2017-ben első, “…mindent lerombol, mégse mindent öl meg…” című, a címzésben egy Áprily Lajos fordította Lermontov-sort felhasználó pályaképemet írtam, és ezt a tudomásomat nem is rejtettem véka alá — aki most megnyitja, láthatja, borítóképül “modern” korszakának egyik legismertebb, legexponáltabb helyen látható alkotását, a veszprémi Kossuth Lajos utcán álló díszkútját használtam.
“A véka alól — Kovács Ferenc 2.0” olvasásának folytatásaKét Dózsa, egy Somogyi
A számok persze azonnal problémát jelentenek. Igazából arról van szó, hogy Somogyi József tizenöt év különbséggel két Dózsa György-szobrot is készített, mindkettőt Ceglédre, a második kiszorította helyéről az elsőt, ami kétségtelenül rendhagyó történet — arról, hogy a második ábrázolás egy helyett két alakos lett, és ezt a bejegyzés címében nem tudom kellő mértékben érzékeltetni, igazán nem tehetek.
“Két Dózsa, egy Somogyi” olvasásának folytatásaZene szemeinknek, avagy Férfiak a magasban
Bizonyára sokan emlékeznek a cseh Jiři Weil Mendelssohn a tetőn című szatirikus regényére. A történet szerint a bonyodalmak azzal veszik kezdetüket, hogy Prága német megszállása után ketten azt a feladatot kapják a hatóságtól, az éj leple alatt jussanak fel a prágai Rudolfinum tetejére, és távolítsák el onnan az ott látható szobrok közül a zsidó származású zeneszerző, Felix Mendelssohn-Bartholdy szobrát. A dolog elsőre (és sokadjára sem) sikerül, a szobortalpak nincsenek feliratozva, az egyre népesedő brigád nem tud megegyezésre jutni, a szobrok közül melyik lehet Mendelssohné, napról napra, az újabb és újabb nekirugaszkodáskor is dolgukvégezetlen másznak le a tetőről. De mese nincs, közkedvelt szimfóniák és versenyművek, egy nagyszabású oratórium szerzője, Mozart legnagyobb tizenkilencedik századi propagálója zsidó volt, nem maradhat az árja birodalom ilyen fontosságú közintézményének ennyire exponált pontján.
“Zene szemeinknek, avagy Férfiak a magasban” olvasásának folytatásaKözött
Egy fényképekkel operáló szobros blog működésének alapfeltétele a folyamatos fényképezés. Márpedig ebben én augusztusi bulgáriai utazásom óta nagy szünetet hagytam, módszeresen és sokoldalúan mindössze négy-öt szobrot fényképeztem le 2023 második felében.
“Között” olvasásának folytatásaAlászolgája
Olyan szobor következik, amelyik mindenki számára ismerős (vagy legalábbis biztosan látnia kellett, a látóterében volt már, még ha erről nem tudott is), aki megfordult a Lánchíd pesti hídfőjénél, a Magyar Tudományos Akadémia előtti részen. Jankovits Gyula a főépület előtt 1899-ben magas oszlopra állított Szarvas Gábor-mellszobra úgyszólván magától értetődő része az épület kapcsán megszokott látványnak.
“Alászolgája” olvasásának folytatásaAz igen legtöbbször nem is
Beszélgetések bolgár kalauzokkal 3.
A szófiai A szocialista művészet múzeuma csak első, felületes látásra hasonlít a nagytétényi Memento Parkhoz, noha létrejöttének kiváltó okai hasonlóak: elhelyezést biztosítani a rendszerváltás után különféle politikai, mentálhigiénés vagy közesztétikai okok miatt a köztereken nemkívánatossá vált szobroknak, emlékműveknek, megőrizni őket, hiszen ezek saját koruk néha élvonalbelinek számító műalkotásai, egyúttal hatványozottan lenyomatai annak a korszaknak, amelyben alkotóik létrehozták őket. Már első látásra is van azonban egy nagy különbség, elég csak a nyitó képet megnézni,
“Az igen legtöbbször nem is” olvasásának folytatásaTalálkozás egy bolgár ismerőssel: Ljubomir Dalcsev
Beszélgetések bolgár kalauzokkal 2.
Aki gondosan áttanulmányozta a sorozat nyitó darabjának, a szovjet hadsereg dicsőségét zengő szófiai emlékműről szóló bejegyzésnek, az Oszvobogyítyelkának a legvégén szereplő névsort és az ott ismertetett életrajzi adatokat, annak feltűnhetett egy évszám-páros, az egyik szobrásznak, az 1917 október című reliefet készítő kollektíva vezetőjének, Ljubomir Dalcsevnek a neve mellett álló két évszám: 1902 és 2002. A száz év (ami néhány hónap híján különben nem lett kerek, Dalcsev 1902. december 27-én született Thesszalonikiben és 2002. július 11-én halt meg az Egyesült Államok-beli Sunnyvale-ben) a huszadik századi bolgár szobrászat legjelentősebb alakjának fordulatos életét fedi, a fordulatokat az évszámok azonban nem mutatják meg; a helyszínek már inkább.
“Találkozás egy bolgár ismerőssel: Ljubomir Dalcsev” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 