Ha volna két életem

Piramis-koncert, Balatonlelle, Bábel Kert, Szabadtéri Színpad, 2013. július 19.

Mert úgy képzelem el, hogy van is. Az egyikben gimnazista vagyok, hosszú a hajam, vállon alulra ér, a farmernadrágomat, talán a harmadik vagy a negyedik már ez a sorban, saját kezűleg szűkítettem be anyám sosem használt Neumann-varrógépén. Alföldi papucsom meg szimatszatyrom éppenséggel nincs, de „csövesnek” számítok, „csövinek”, hogy a becéző változat történelmietlenül elválassza a nadrág szárát jelölő szótól a pár év múlva rárakodó közkeletű jelentést, nem „ricsésnek”, egyáltalán nem „digónak”. Az alkoholt, ez eleinte leginkább Hubertus, aztán ilyen-olyan pálinkák, később a régi édes Unicum, néha gyógyszerre iszom, de nem dohányzom, és ott tombolok az Ifiparkban. Nem az első sorokban ugyan, a nyakamban nem ül lány, mint a nagy vagányokéban, egyébként is elég vékonycsontúnak kéne lennie annak a lánynak, akit másfél órán át a nyakamban bírnék tartani ekkor, de mindegy is, mert nincs még lány, se könnyű, se nehéz; de nem is hátul ácsorgok, hűvösen lefitymálva, amit látok. Nem létezhet ilyen. Aki a színpadot látja, 1977-ben mondjuk, rajta a Piramist, annak nem lehet hátul, hűvösen, távolságtartóan nézelődnie. Ennek mindenki a hatása alatt van, a Piramis: generációs tömegőrület.

A másik életemben elmúltam ötven éves, Jonathan Franzen Javításokja óta a középkorú férfidepresszió minden jelét felismerem magamon, a hajam megritkult, a maradékot fodrász vágja, megtestesedtem, pár év szünet után dohányzom újra, de már csak egy-két napig. Lányok helyett két kisfiú van, akiket a nyakamba vehetnék, de ritkán kívánkoznak oda. A lelkem viszont fiatal: Balatonlelle belterületére érve az autóból azonnal kiszúrom a Piramis-koncert útmenti plakátjait, rajtuk az öt ismerős arc: igen, ők azok, ugyanők, ugyanúgy, akárcsak harmincöt éve.

A lellei egy hetek alatt az előző években mindig jutott valami a Bábel Kertben; először fiatal zenekarok ingyenes fellépései, tavaly egy kis Kiss Erzsi Zene, egészen kiváló. Idén ez most 2900 Ft lesz, több minden korábbinál, úgyhogy nem is próbálom magammal csalogatni az eddigiekben különben lelkes nagyobbik fiamat. Nem a pénzt sajnálom, inkább nem akarok szembesülni a félidei távozás képében megmutatkozó éles nemzedéki kritikával. Egyébként is kiszámíthatatlan az egész. Ha csak a tíz százaléka bejön annak, ami egykor volt, már fergeteges lehet. Vagy épp kiábrándító. Ami kiszámítható, az az, hogy Som Lajos mégsincs rajta a plakáton; az együttes alapítója, a nagy időkben mindenben döntő menedzsere a 2006-os nagy karácsonyi koncertre is már csak pár számra állt be állítólag, egy-két évvel korábban láttam őt egy óbudai kocsmában, az is csodaszámba ment, hogy akkor egyáltalán szerepelt. És még figyelmesebben nézve a plakátot, látom már azt is, nem lesz itt Révész Sándor sem.

Kérdés, mindezen ismeretek után jó előjel-e, ha az ember a pénztárnál várakozók közt első ismerős arcként az első Orbán-kormány leghírhedtebb hivatalnokát látja meg, akinek pályája csak azért nem ívelt feljebb a mostani érában, mert mandátumának lejárta után megpróbálkozott egy kanyarral a szélsőjobb színeiben? 1964-es születésű, elvileg a Piramis-láz második felét még elkaphatta, bár ezt az időjátékot konkrétan rá gondolva elég nehezemre esik végigjátszani. Mindig is együgyű, kártékony jogi szarkavarónak láttam, eszembe nem jutott volna róla, hogy bármilyen közös élményünk lehetne. Oldalra sandítok, amikor a színpadról elhangzik, hogy minden szabad ember emelje fel a kezét – önkritika, lustaság vagy az érett ember szenvtelensége, hogy az övét nem látom a magasban, nem tudom eldönteni.

A Bábel Kert amúgy kellemes hely, hátul, legfelül asztalok székekkel, középen széksorok, lent, a színpad előtt tér a csápolóknak. A kapu előtt gyülekező tömeg optikai csalódás, az ajtókat pár perc múlva nyitják ki, és gyorsan beszivárog az a 100-120 néző, aki érzékelhető izgalommal várakozott addig a bejárat előtti részen. Csupa velem egykorú ember, szignifikánsan fiatalabbat alig látni. Kilenc utánra, a kezdésre hozzájuk csapódik még feleennyi ember. Az asztalok, melyek egyikénél én is ülök, mind foglaltak, a széksorok ritkásak, legelöl senki. Kikérem a pultnál a sörömet és az Unicumot, ez már a keserű, klasszikus változat, amin immár két generáció nőtt fel, viszont még várok velük, érzem, hogy nem jött el az idejük, de szükség lesz rájuk. Van egy pár száz ember az elmúlt 35 évemből, akit most szívesen itt tudnék magam mellett.

Aztán felhangzanak a nyitó taktusok, még felvételről a hangszeres bevezető, a zenészek elfoglalják a helyüket és a rögzített zenébe belép, majd eltünteti az élő zene. Kezdődik. Hárman vannak a régiek közül, a szólógitáros Závodi János, a billentyűknél Gallai Péter, a doboknál Köves Miklós, ketten újak: Som Lajost alighanem a leghosszabb hajú magyar rockzenész, a basszusgitáros Vörös Gábor, Révész Sándort pedig Nyemcsók János váltotta fel. Szándékosan használom a “váltotta fel” fordulatot, és nem a “helyettesíti”-t – ez utóbbi azt feltételezné, hogy a dolgok egyszer még olyanok lesznek, mint régen voltak. Soha semmi nem lesz ugyanolyan.

A Piramis egyetlen pillanat alatt került be a magyar popzene centrumába, nem sokkal újraalakítása után (hiszen ezen a néven 1972 ősze óta működött a zenekar, de abból az együttesből Bertóti István, Gábor Péter, Tóth János, Tóth Béla és Szigeti Béla három évvel később eltűnt, csak az alapító, az eredetileg a Taurusból érkező Som Lajos maradt). 1975 késő őszén Révész Sándor a Generálból való átcsábításával állt elő a jól ismert, klasszikus formációja, 1976 nyarán Lengyelországban a Mad előzenekaraként léptek fel, erről a Magyar Televízió is közzétett egy rövid tudósítást, szinte csak snittet. Talán négy perc volt az egész az egyik (vagy a) könnyűzenei műsorban, benne a Becsület Révész fejhangján énekelt nagy kijelentésével, de a hatása mindent felülmúlt. Ugyanabban az évben megjelent az első kislemezük, a következőben az első nagylemez, aztán, 1980 kivételével, sorban minden évben egy. A kemény rockos alapokra épülő zenébe jól simultak bele a szövegek, a beteljesült, majdhogynem problémátlan és boldog tinédzserélet apoteózisai. Ki ne vágyakozna arra tizenhat évesen, hogy szülői áldással összeköltözzön és együtt éljen a szerelmével? A Piramis dalában ez kápráztató valóságként benne volt. Ki ne érezte volna egyedül, kóbor angyalként magát tizenhét éves korában? Nincs egy hely, ahova mehetnék, nincs egy lány, akit megölelhetnék. Mindig alul maradsz. És persze úgy jó, hogy van hely, ahova mehetek, van már lány is, akit megölelhetek, és egészen negyvenvalahány éves koromig végül nem maradok alul. Csak ezt akkor még nem tudom. Kinek nem a „becsület” ért volna többet, mindennél többet, a legtöbbet tizennyolc évesen? Minden szöveg tökéletesen talált, a dal pedig szállt, szállt, szállt fel magasra, és meghódította a kék eget. A sorba töltelékszóként beékelt „most” szócska lett a Piramis történetének allegóriája. Kellett az egészhez egy frontember, ez volt Révész Sándor, gyönyörű, éles falzett hangjával, ellágyított l-jeivel, felpattanó t-jeivel, fantasztikus affektáltságával és intenzív színpadi jelenlétével, csodaszép, örökké fiatal férfiarc, egész lánygeneráció mozdíthatatlan bálványa. A csúcspont volt az 1979 szeptemberi, Ifipark-beli nagy buli, amelyről 40 perces koncertlemez is készült, és amelyen, többezredmagával, sokadszorra már, e sorok írója is ott harsogta a jól ismert szövegeket. Révész huszonkét évesen vágott bele a Piramisba, úgy, hogy négy évet énekelt előtte a vokális teljesítményével minden magyar zenekar közül kiemelkedő Generálban, és huszonnyolc éves volt, amikor 1981-ben, egy Kelet-Berlinben adott koncerten, anélkül, hogy ezt a többiekkel előtte tisztázta volna, a színpadról angolul bejelentette, hogy az együttesnek ez volt az utolsó fellépése ebben a felállásban. Az együttes a következő évben még elkészítette a már leszerződött lemezét, Gallai Péter éneklésével, de a Piramisnak Révész kiválásával vége szakadt. A „most” szempillantás alatt tegnap lett. Pontosan ugyanúgy tűntek el, ahogy hat évvel korábban felbukkantak.

Az első szám felére kiderül, hogy akármennyi idő telt el, Révész nélkül a Piramis most sem egészen Piramis. Pedig Nyemcsók János, Csoki vagy Csóki, ahogy a záró bemutatáskor Vörös Gábor bemondja, mindent megtesz, hogy a dolgok jól menjenek. Az ő egész szerepe a lehető leghálátlanabb feladat. Egyetlen dolog vezérli, bár ezzel ő is tisztában van: hogy folyamatosan összehasonlítják. Fehér ingben kezdi, ezt úgy a fele táján fekete öltözetre váltja, Révész klasszikus színeire, végig mozog, ugrál, mindegyik zenésztársához odamegy, mindegyikkel van valami fontos, élénk fejbólogatásokkal kísért megbeszélnivalója. És mindig visszaér speciálisan hangosított mikrofonjához, Révésszel ellentétben a dalközi szünetekben hosszan kommentál, csábít, tüzel, hangulatot csinál. Többször elhangzik a „Piramis érték” mondat, meg hogy a fiatalok majd megtanulják az idősebbektől. Hát ez biztosan így lesz. A dalokban megvan a kellő helyeken a magas falzett-hang is, betű szerint, a legteljesebb filológiai hűséggel hangzik el az a tizennégy-tizenöt sláger, ami valahonnan a legmélyebb tudatomból jön fel. Húszéves korom után soha többé nem hallgattam szándékosan Piramist. Agyonkopott, pépesre játszott lemezeiket elhagytam valahol, sem az 1992-es összeállásra, sem a 2006-os nagy jubileumra eszembe nem jutott volna elmenni. Mégis minden sor él bennem, minden szó megvan, csak nem Csoki/Csóki, hanem Révész intonációjával hallom, még most is, itt is.

Az öregek (mindhárom eredeti alapító tag túl van már a hatvanon) és a fiatalabb is rendesen húzzák, Köves, mindig is egyik titkos kedvencem, pontos, megbízható, Vörös korrekt, Závodi (akit Csóki mindannyiszor Janó bácsinak hív, ha említi) eljátssza a riffeket, megvannak a szólók is, talán rövidebbek, soványkábbak, mint annak idején, de ugyanolyan invenciózusak. Mindig várom, hajkoronájával mikor jön a cigarettagyújtás, és tessék, egyszer csak megvan az is. De kiveszi a szájából a cigit, hamutartóba teszi, nem csikkel a szájában gitározik. A legtöbbet Gallai Péteren fogott az idő, billentyűs játéka most is érdekesség az egész zenében, de a hangja mindegyik magasságban megkopott, néha inkább beszédnek hat, mint éneklésnek: azért a klasszikus kötelezőt, a Szállj fel magasrát szépen megcsinálja. Nincs olyan, hogy új szám. Minden a régi, minden ugyanúgy megy, talán még a sorrend sem változott az idők során. És láss csodát, működik. A Gyere közelebb még az elején hangzik el, az énekesnek ez alkalmat ad rá, hogy a szöveget felhívásként, imperatívuszként hasznosítsa. Végső soron nem siker nélkül, az utolsó számokra, a ráadásra a közönség nagyobbik fele feláll a helyéről, és előremegy a színpad előtti részre, van, aki táncol, van, aki ugrál, a kellő helyeken mindenki énekel. Így is ér véget az egész, közönség és együttes közös együttlétében (a szükséges meghagyásokkal): boldogan.

A kijáratnál asztalra gondosan felstócolt kazetták, az 1992-es koncertekről készült válogatás, afféle best of, Szeress, és lám, itt is megállt az idő: 600 Ft. Ez kell, ez muszáj most, lemezjátszó nincsen már, a fekete korong értelmetlen, a CD fellengzős lenne, illetlen, nagyképű. Kazetta. Napokba telik, mire Pesten készüléket találok hozzá, és másfélszer végighallgatom.

Nincsen két élet. Egyetlenegy van.