Buda, Buda, Buda. Főhősöm, akit itt nem akarok megnevezni, öregnek érezte már magát Budához. Nyomasztották a kis girbe-gurba hegyi utcák, a Vár vagy a Halászbástya alatt a legtöbbe be sem lehetett hajtani. A kies lakóövezetek is bosszantották, az volt a benyomása, a budaiak ferde szemmel néznek rá. Izmos vádlijú, mindig hegynek felfele gyalogló büszke nők, lábfejüket sík terepen, álló helyzetben is a féken tartó morcos férfiak. Leparkolt fekete autójával, szabályosan a járdára, úgy, ahogy a tábla előírta. Nincsen hely semmire, lejt minden. Elképzelte, hogy az úttestre lépve két dörrenést hall, sivító, repesztő hangot, az egyik golyó a kocsija hátuljába, a csomagtartóba fúródik, a másik őt találja el. Fényes, csillogó hírhozók, egyetlen fémes puffanással közlik üzenetüket. De Buda nem akarta a dolgokat ilyen könnyen megoldani.
Kategória: Írások
De hát minek?
Ezt a faviccet Jonathan Franzen Diszkomfortzóna című könyvéből veszem kölcsön, aki felidézi kamaszkorából az egyik, a cserkésztáborban sokszor elhangzó, a nagyobbak számára már unalomig ismert viccet:
Silly Sally sétálni megy az erdőbe, találkozik egy öregemberrel, aki azt mondja neki:
— Kérlek szépen, Silly Sally, vedd le az összes ruhád!
— De hát minek? Úgyse mennek rád.
Írósorsok
Otakar Švec prágai Sztálin-szobrát több mint két évvel a diktátor halála után, 1955 májusában avatták. A csehszlovák főváros egyik legszebb pontján elhelyezett szoborcsoport rohammunkában készült, így is a legkésőbb felavatott kelet-európai Sztálin-szobor lett belőle, igaz, egyúttal a legnagyobb méretű is. Az avatást a hatvanharmadik évében járó alkotó sem érte meg: néhány héttel korábban feleségével magukra nyitották a gázcsapot. Az emlékmű nem sokáig állt a helyén, 1962 októberében felrobbantották, talapzatát és a két oldalát ékesítő hatalmas díszláng-tálakat meghagyták. Még érdekesebb a kép, ha figyelmesebben nézzük. “Írósorsok” olvasásának folytatása
Sebemet minek is mutogattam
Ebben a posztban, előre szólok, idegen tollakkal fogok ékeskedni leginkább. Hosszabb idézet következik Ovidius Átváltozásokjából, a mű Kilencedik könyvének utolsó előtti, Byblis című fejezete olvasható itt, majdnem teljes egészében, Devecseri Gábor fordításában, amelybe Ferdinand Leenhoff (1841-1914) 1900-ban bronzba öntött, Biblis című neoklasszicista szobrának képeit illesztem. tovább
Gondolatok a könyvtárban
Főné és Mellékné régi könyvet bújnak a könyvtárban. Fiatalok még, bár mindketten házasok. Főné töri meg a csöndet végül.
— Nekem nagyon hiányzik.
— Ige… Nekem is.
Két kérdés
— És mondd, egyszer megleshetlek titokban, futás közben?
— Persze. De biztos, hogy fogod bírni?
A szépen cigiző Weöres Sándor
Székesfehérvár ezzel a domborműves emléktáblával emlékezett meg Weöres Sándorról, aki röviddel pécsi könyvtárigazgatósága után, a háborút követő hónapokban vezette a város múzeumát. Az emléktábla Nagy Benedek munkája, 2013 júniusában avatták az eredeti múzeumépület Országzászló térre néző “múzeumi panteonjában”. “A szépen cigiző Weöres Sándor” olvasásának folytatása
Család, gyerekek, autó
Kemény Istvánnak
A ház megvan, előtte keskeny kis kert, felkanyarodik az épület mögé, de ennyi épp elég nekem, nem akarok én uborkát meg paradicsomot termeszteni, annak a néhány muskátlinak pont jó lesz így. Megvan az autó, megvan a gyerek. Most már csak annyi kell, hogy az a büdös kölök megtanuljon végre ballal is passzolni.
Bocs
Ez annyira közismert, hogy végig sem mondom, se hosszan, se röviden. A hatvanas években megjelent az akkor már nem is olyan fiatal költő verseskötete, és a város legnagyobb könyvesboltjában a Mézpergető című könyvecske öt megrendelt példányát nem a versek közé, hanem a mezőgazdasági könyvek polcára sorolta be az egyik könyvesbolti eladónő. Az öt példányt évekkel később érintetlenül visszáruzták.
Mit csinál
– Mit csinál a rongybaba, ha leszakad a keze? “Mit csinál” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 