Szerző: csuhai

Minden. Amit csak el tudsz képzelni. Vagy amit én el tudok.

Mert nints rajtam rokola

Élek-halok az 1961-ben készült/felavatott szobrokért. Nem azt mondom, hogy ellenállhatatlan vonzalom ez, de másképpen dobban meg a szívem, ha azt látom egy talapzaton: 1961.  tovább

Sötétség délben

Három sípoló, táncoló, egy méternél nem magasabb alak a Városligeti fasor egyik épületének homlokzatán. Valamikor négyen lehettek, de ma már csak három táncol és furulázik közülük, kettő a kiugró rizalit párkányának két szélén, egy jobb oldalt, a homlokzat sarkán. A negyedik faun és megalkotójuk kiléte tovatűnt valahol a történelem útvesztőiben. “Sötétség délben” olvasásának folytatása

Szemedből olvasom, ha könyvből nem hagyod

R. Kiss Lenke mindössze tizenhárom hónappal volt idősebb, mint öccse, a Kádár-korszak egyik legfoglalkoztatottabb köztéri szobrászának számító Kiss István. Pályája viszont nagyjából fél évtizeddel később indult, a család még a háborús években Magyarországra települt a Biharság a román határ túlfelén elhelyezkedő, mindkettejük elemi iskolai éveinek színhelyéhez, Nagyszalontához közel eső kis falujából, Illyéről. Kiss István elkezdte tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, melyet nővére néhány évvel később, 1951-57 között végzett el. “Szemedből olvasom, ha könyvből nem hagyod” olvasásának folytatása

Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más

Az utolsó négy júniusi bejegyzésem (két favicc és két Röviden mondd) szándékom szerint megelőlegezte ezt a mostani posztot, melyet régebben megígértem, és amelyben olyasmiről lesz szó, amivel a blogban korábban is foglalkoztam. Mivel hatalmas nagy téma ez, azt hiszem, a Népstadion dromoszának szoborparkja ügyében nem is ez a mostani lesz az utolsó szavam. “Arcod porcelán, kezed-lábad fa-cövek, bábú vagy te, semmi más” olvasásának folytatása

Mit tőled kaptam én

DSC_39622014-06-18_13-25-52

A férjemmel a táncházmozgalomban ismerkedtünk meg. Imádott a Feri táncolni, és bennem aztán igazán a partnerére talált. Mindenhol táncoltunk: kollégiumi mosdóban, építőtábor barackfái közt hajnalban, feltűrt szoknyával az éjszakai hatoson, még a régi Wartburg-kombink hátsó ülésén is hosszan. Éjjel, nappal, bármikor. Téged aztán könnyű táncba vinni, nemhiába vagy Kati, mondta, felragyogott az arca, és már benne voltunk, táncoltunk is. Kapaszkodott belém, forgatott, vitt magával, kész őrület volt vele a tánc, soha senkivel nem volt ilyen jó, nem mintha mással olyan sokat próbáltam volna. Na hát ezt most jó röviden mondtam el. De nincs időm.