Mikus Sándornak, az egykor a Felvonulási téren állt budapesti Sztálin-szobor alkotójának két, tematikusan egymáshoz nagyon hasonló szobra áll a fővárosban. Már-már ikerdaraboknak látszanak, de legalábbis olyan párosnak és olyan problematikának, ami Mikust láthatóan intenzíven foglalkoztathatta egy időben.
Rajongásomba, jól emlékszem, a kezdetektől fogva vegyült egy pontosan megfogalmazható apróság, ami érezhetően zavart, s így azonnal nagyra is növekedett. A zavar oka az a felismerés volt, hogy az Ulyssest nem a félreértés, hanem inkább a leegyszerűsítő felületesség fogja körül. Nem a könnyű és nehéz irodalomról szóló, évtizedek óta tartó polémiára gondolok, bár tény – Szerb Antal világirodalom-történetének az Ulyssesre vonatkozó gunyoros passzusát tiszteletben tartva –, hogy a leegyszerűsítő felületesség áldatlan hatását e tekintetben is kifejtette, nem abban a nagyságrendben ugyan, amiről alább szó lesz – de ez a felületesség a könnyű és a nehéz különválasztásának értelmében is ott bujkált az Ulysses mögött.
Hétemeletes, régóta lakatlan hatalmas betonmonstrum Révkomáromban, közel a várhoz és nem messze a Selye János Egyetem újonnan felhúzott központi épületétől, a város egykor Angolparknak nevezett részében. A ház felsőbb szintjein is kitört ablakok, elhagyatottság, lepusztultság, rombolás, mintha csak egy Elektromodulátor suhintott volna rajta végig, könnyedén, éppenhogy érintve. Ekkora tömb azért még neki is sok lenne.
Létezik egy fénykép a már középkorú Dmitrij Sosztakovicsról, valamikor 1961-ből: a félprofilban álló zeneszerző szája bal sarkából hosszú cigaretta mered előre, vastag szemüvege mögül összeráncolt homlokkal, érzékelhető feszültséggel szegezi tekintetét a két kézzel maga elé tartott lepedőnyi újság hátoldalára. Más korban vagy más országban a lehető legcivilebb képnek számítana ez: valaki, történetesen korszakának egyik legragyogóbb elméje újságot olvas – a Sosztakovicsról ránk maradt képek között a hivatalos vagy ceremoniális alkalmakat, helyzeteket megörökítő fotókkal szemben az ilyen spontánabb pillanatok amúgy is kisebbségben vannak.
Ha mondanák, nem hallanánk, nem is lenne rá elég ember. 10 millió mondja, 10 millió hallgatja, 10 millió megáll, 10 millió nem áll meg. Ha meg betűvel lenne kiírva, a külföldiek nem értenék, megállnának kérdezősködni. Mi nem, mi száguldoznánk akkor is, de lépten-nyomon félreolvasnánk. Megázni tilos? Nem tilos, ha ahhoz van kedved: ázz ronggyá. Magázni tilos? Azt maga sokkal jobban tudja. Megállni viszont tilos. Kék alapon piros körben piros iksz. Nincs megállás.
Ez persze véletlen. 2009 októberében épp igazoltan volt távol “A M. Kir. Szegedi 3. Honvédezred, a M. Kir. 3. Népfelkelő Huszárosztály és dicső halottainak emlékműve”, a Gách István mintázta, 1943-ban állított huszárszobor, felújították ugyanis. Azóta újra boldogítja a jogi karról kilépő egyetemistákat és Szeged büszke népét, Kossuth nemzetének büszkeségét.
“Lófara nullfok” olvasásának folytatása
Boldog angol kocsmák! 2004-ben még rá lehetett gyújtani bennük. A szomorúság talán annak szól, hogy egyszer majd nem lehet. Mert különben London, ha benne vagy, kifejezetten vidám hely. Csak nem mindig vagy benne.
London, 2004, Gács Anna felvétele
Ez a poszt arról szól, hogy a természet vagy az emberi kéz miképpen édesgeti vissza magához, illetve idegeníti el magától a köztérre kitett mészkő szobrokat.
“Azonnali szőrtelenítés és ráncfelvarrás” olvasásának folytatása
Az emberi életnek négy szakasza van, ezeket négy attribútum szimbolizálja: a Mászóka, a Jegygyűrű, a Gyümölcsöstál és a Kopasz Férfi. Légy fiatal vagy agg, nő, akár férfiú, tanult, éppenséggel tudatlan ember, ha a négy szakaszt cserélgeted, összekevered, megzargatod, bolondítod vagy csak egyet is elvétesz közülük, nem éred el célod, és boldogtalan leszel.
Csak a képre emlékezem 
