Szabó György Szélfiú című szobrát eredetileg 1986-ban állították fel a szobrász szülővárosában, Nagykőrösön. A Szabadság tér sétálótérré alakításakor, 2011-ben került jelenlegi helyére, padok, zöldek, vizek közé, körbejárhatóan. Az igazán különleges, törékeny, szép architektúrájú szobornak Kunhegyesen másodpéldánya áll. De az a szárnyas angyal, aki ezeken a képeken látható, a nagykőrösi lányoknak csapja a szelet. Vagy fogja ki a szelet a vitorlájukból.
1 fiú, 1 lány, 1 fiú, 1 lány. És aztán az összes együtt.
“Angyal szállt el felettünk négyszer. Vagy ötször” olvasásának folytatása
A Thököly úton lévő kis parkocskában ez a talapzat tovább bírta, mint az egykor rajta álló szobor, mely 1992 óta a Szoborparkban áll. Nem is kevéssel bírta tovább. A természet működik körülötte, de több mint húsz éve ez nem zavarja az építményt (ahogy előtte húsz éven át sem zavarta), mozdítatlanul ott áll a szobravesztett betontalapzat.
Dőltek a nevetéstől. Felolvastam nekik, és egyszerűen képtelenek voltak abbahagyni. Az elején tetszett ez, hogyne tetszett volna, még együtt nevetgéltem velük, de aztán elbizonytalanodtam, és végül, őszintén meg kell mondanom, már nagyon zavart. Úgy éreztem, engem röhögnek ki. Aztán arra kértem Maxot, égesse el az egészet. Nem égette el. Bogár lépjen nyitott szemedre, édes Maxom.
A hülyék heti adója, szokta mondani a lottóról az apám, de azért nem volt olyan hét, hogy ne fizette volna be. Már eljátszotta a szerencséjét. Még fiatal házasokként nyertek anyámmal egy biciklit a tárgynyereménysorsoláson. Egyikük sem tudott biciklizni, úgyhogy eladták, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megérintették volna.
Aztán beültünk az egyetlen nyitva tartó kávéházba, fél 11 körül járt. Kettőnkön kívül nem volt vendég, az utca is üresen kongott a délelőtti verőfényben. A pincér azonnal hozta a gyűszűnyi, forró, méregerős presszókávét.
– Csodálkozom rajtad.
– Miért? Hogy nem rándult össze az arcom, és örömömben nem kiáltottam fel, hogy ez aztán a kávé?
– Igen. Mindenki odavolt eddig érte.
Rágyújtottam, kifújtam az első slukkot.
– Tudom fegyelmezni magam.
Balassa Péter A másik színház című kötetéről
[Ez megint csak korai írás, 1990 februárjában jelent meg az Alföldben, nem kell hozzátennem, ahogyan semelyik fiatalkorú értekezőnek sem kell hozzátennie akár már néhány hónappal írása megjelenése után, hogy ma egészen másképp írnám meg. Arra nem emlékszem már, a címe miért nem a verssor-szerűbb, trocheikus A jó fül és a partitúra lett; pedig amíg most elő nem kerestem, így emlékeztem rá. “A partitúra és a jó fül” olvasásának folytatása
Magyarországon ma sajnos ritkaságszámba megy az olyan kisváros, mint Tata: köztéri szobrai sajátos egyensúlyban vannak egymással, régi és új egymás mellett létezik, a régiből gondosan őrizve megmaradt minden, ami vállalható, az újba nem rondít bele egyelőre egyetlen hidegburkoló által fabrikált Trianon-emlékmű, országzászló vagy Wass Albert-szobor sem. Úgy is lehet mondani, itt még minden rendben van. A séta a tatai Öreg-tó Óváros felé eső körnegyedét öleli fel, az első lakóházak előtti parkban kezdődik, és az Esterházy-kastély környékén a tavat elhagyva, az egykori zsinagógánál ér véget. 12 szobor, 27 képen, tényleg nem kerget a tatár, még Tatára sem.
Kétfajta ember van. Az egyik Trabanttal kezdte, a másik kis Polskival. Az utak aztán elágaznak.
“Kétfajta” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 