Mindenütt jó, de legjobb azért ott, ahol az ember otthonosan érzi magát, és nem egy oszlop tetején ácsorogva. Ott nem jó.
Túlságosan magányos az ember,
bármennyire is méltóságos.
Egész más az utcaszint. Az az igazi.
“Onehandled adulterer.”
Horatio Nelson 1797 júliusában, 39 évesen, már ellentengernagyként, a Santa Cruz de Tenerife-i csatában veszítette el jobb karját; egy lövedék szétroncsolta jobb felkarcsontját, az üszkösödés ellen teljes karját amputálni kellett. Hadi cselekedetei következtében különben elveszítette egyik szemét is, legtöbb foga ugyancsak hiányzott. 1801-ben és 1803-ban két leánygyermeke született az akkor negyvenes éveinek elején járó Lady Emma Hamiltontól, eredeti nevén Amy Lyon angol prostituálttól, aki az 1780-as években Emma Hartként híresült el, festőmodellként és táncosnőként működött, a házasságban élő, de gyermektelen Nelsonnal való megismerkedése idején, az 1790-es évek első felében azonban Sir William Hamilton nápolyi brit nagykövet felesége volt. A kisebbik lánygyermek csak néhány hetet élt, az idősebbik azonban felnőve hozzáment Phillip Ward tiszteleteshez, és 1822 és 1836 között 9 gyermekük született — ők Lord Nelson unokái, akiket az 1805-ben, Trafalgarnál elesett admirális értelemszerűen sohasem láthatott.
Közismert az is, hogy a londoni, Trafalgar téri Nelson-oszlop másolata Dublinban állt. 1966-ban, a Húsvéti Felkelés ötvenedik évfordulóján
robbantotta fel az IRA, de 1904. június 16-án még javában a helyén volt,
ahogyan az ezen az 1890 körüli, szintén a fenti gyűjteményből származó képen is látható. Az Ulysses idevágó részlete, ahol az idézett összetétel, “onehandled adulterer” is olvasható, erre az oszlopra utal. A regény 7., Aiolosz fejezetében vagyunk, melynek szövege rövid, címmel ellátott szövegdarabokból, afféle “újságcikkekből” áll össze, a történet szerint az Evening Telegraph szerkesztőségében, a szereplők pedig az újságban esetleg közreadható cikk-témákat (a Nelson-oszlop két nőjének sztorijában igazából Stephen Dedalus tervezett novelláját) latolgatják.
“– Mikor megették a disznósajtot és a kenyeret és megtörölték mind a húsz ujjukat abban a papírban, amibe a kenyér volt csomagolva, közelebb lépnek a korláthoz.
— Ez neked való — magyarázta a professzor Myles Crawfordnak. — Két idős dublini nő a Nelson-oszlop tetején.
EZ AZTÁN AZ OSZLOP! — MONDTA AZ ELSŐ SZÁMÚ CSOROSZLYA
— Ez aztán a szenzáció! — kiáltotta Myles Crawford. — Ez aztán a híranyag! Vargák Dőzsön! Két huncut csoroszlya, mi?
— De félnek, hogy az oszlop fel fog dűlni — folytatta Stephen. — Nézik a háztetőket, és vitatkoznak, melyik templom merre van, a Rathmines kék kupolája, az Ádám és Éváé, Szent Lawrence O’Toole-é. De a nagy nézésbe beleszédülnek, úgyhogy fölhajtják a szoknyájukat…
AMAZ ENYHÉN DUHAJ NŐSZEMÉLYEK
— Vegyünk vissza, mondta Myles Crawford –, csak semmi költői szabadság. A főegyházmegyében vagyunk.
— És leülnek csíkos alsószoknyájukra, úgy nézik a félkarú nőrabló szobrát.
— Félkarú nőrabló! — rikkantotta a professzor. — Ez tetszik nekem. Értem az utalást. Értem, mire gondol.
DÁMÁK DONÁCIÓJA DUBLIN POLGÁRAINAK:
RÖPPIRULÁK, GYORSULÓ LÉGKÖVEK, HIT
— Kitekeredik a nyakuk — mondta Stephen –, és már belefáradtak a fölnézésbe-lenézésbe, beszédbe. A zacskó szilvát leteszik maguk közé, és eszegetik belőle a szilvákat, egyiket a másik után, zsebkendőjükkel törlik a szilvalét, ami lecsorog a szájuk sarkában, és a szilvamagokat lassan leköpik a rácsok között.
Fináléképpen hirtelen hangos ifjúi kacajt hallatott. Lenehan és Mr. O’Madden Burke felfigyeltek, hátrafordultak, intettek, és egyenesen átvágtak Mooney’s felé.
— Vége van? — kérdezte Myles Crawford. — Hát amíg rosszabbat nem csinálnak.”
De itt még Londonban, azon belül is Greenwichben, a Temze partján vagyunk.
És még egy kép meg még egy.
*
Az Ulysses-idézet forrása: James Joyce: Ulysses. Szentkuthy Miklós fordításának felhasználásával a Magyar James Joyce Műhely, Gula Marianna, Kappanyos András, Kiss Gábor Zoltán, Szolláth Dávid fordította. Európa Könyvkiadó, 2012. 146-147. o.
Csak a képre emlékezem 