Volt időszak a magyar történelemben, amikor a munkát, a dolgozást, az erőfeszítést, a szerszámaival az anyag ellen harcba induló embert köztéri szobrokkal ünnepelték. Aki szerelt már össze IKEA-bútort, tudja jól, hogy harc ez valóban — ráadásul akkoriban, amikor ezek a szobrok keletkeztek, vérre ment a játék, és nem egyszerűen annyi volt a tét, hogy a Hylländ könyvespolc végül csálén fog-e állni a helyén vagy sem. “A munka hősei” olvasásának folytatása
Kategória: Szobrok
Budapest 140
Két nappal ezelőtt, 2013. november 17-én volt 140. évfordulója annak, hogy Pest, Buda és Óbuda Budapest néven, a jelenlegi I-XIV. kerület területén egyesült (a mai közigazgatási kerületek csak később, a harmincas években jöttek létre, a mostani Nagy-Budapest pedig 1950-ben). Későn kaptam azonban észbe, hogy feltöltsem az itt látható sorozatot, 140 képet 140 budapesti szoborról, és két nappal már túlszaladtam az alkalmon. “Budapest 140” olvasásának folytatása
Legmerészebb álmaink is átguggolhatók
A blog történetében ez az első alkalom, hogy egy szobor nem feltétlenül saját esztétikai kiválósága, hanem elsősorban a fényképezés öröme okán kerül fel az oldalra. tovább olvasom
Ültében a legyet
A cím persze igazságtalan. Laborcz Ferenc 1965-ös Ülő munkás című szobra csakis címadásában, közvetlenebbül talán a témaválasztásban hasonul korához, minden egyébben már saját öntörvényű szobrászati pályájának rajza, ennek a haladványnak a pillanatnyi állapotrögzítése, életének utolsó bő évtizedében, az 1971-es váratlan halálát megelőző években pedig határozott elkülönülés az egyébként érvényes kánontól.
Portré házam falán
Rimanóczy Gyula műve, a két világháború közötti modern magyar építészet időtálló alkotása, az egykori erzsébetvárosi Postapalota, szabatos nevén Budapesti Postaigazgatóság és Erzsébet Automata Távbeszélő Központ 1937 és 1939 között épült fel. “Portré házam falán” olvasásának folytatása
Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy
Bencsik István Libikóka című alumíniumszobrát figurális pályaszakasza legelején, 1958-ban állították fel Gyulán, a Vár és a fürdők közötti parkocskában. A szobrász, utóbb generációk mestere, a céhhez mérve igen fiatal, 27 éves volt ekkor. A különös architektúrájú szobor friss volt születése idején, és friss maradt mind a mai napig, talán azért, mert közelebbi témáját, a hintázást, valójában két fiatal teremtés önfeledt-szerelmes egymásba kapaszkodását és egyensúlyozását olyan magátólértetődőséggel, mégsem közhelyesen fogalmazta meg. A városnak ezt a részét isten is arra teremtette, hogy szobrokkal tömjék tele — hála a diadalmaskodó jóízlésnek, mégsem ez történt az elmúlt több mint ötven évben. Bencsik nagyjából életnagyságú szobra egyedül áll a zöldterület közepén, szinte kiköveteli a körüljárást, megszemlélését minden oldalról, aprólékosan, és nincs is mit tenni, körbe-körbe kell menni körülötte.
“Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy” olvasásának folytatása
Eluntam a labdát meg az álldogálást
1988-ban gondolták róla úgy, hogy elég volt neki ennyi.
“Eluntam a labdát meg az álldogálást” olvasásának folytatása
Tornateremből az angyal
Ezzel a bejegyzéssel régi adósságomat törlesztem, hiszen Győri Dezső balatonboglári Tornászlányát a blog indulásakor megígértem, az árnyék mellett a szobor háromalakos ősváltozata is régóta a blogon látható. A boglári szoborral két egymást követő nyarat pepecseltem el. 2012 nyarán igazán élénken foglalkoztatott az angyal-problematika, melybe ez a mai szemmel nézve inkább vaskos, erőteljes tornászlány a maga szépséges légiességével tökéletesen beleillett. Ám az akkori képeimmel elégedetlen voltam. Szerencsére idén júliusban alkalmam volt újra többször, több napszakban is végigfényképezni. Klasszikus körbe-körbe következik, elsősorban a Bogláron álló magányos tornászlányról — a történet azonban elválaszthatatlan a Népstadion-beli hármas kompozíciótól.
És megszólalnak az ég trombitái
Angyalok fújják őket. Három. Máté István II. világháborús emlékműve Soltvadkert központjában, a nagy körforgalom és az evangélikus templom közelében, néhány lépésre a szépen cigiző Szent Orbán-kúttól. Körbe-körbe után kiált, zöldből a kékbe. Tulajdonképpen ez a színhaladvány a szobor legigazibb csábereje.
Szimplsztori
Lukács György emlékplakettjét, Kiss István alkotását 1988-ban állították fel a Magyar Szocialista Munkáspárt Pártfőiskolájának Ajtósi Dürer sor felőli főbejáratánál. “Szimplsztori” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 