Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy

Bencsik István Libikóka című alumíniumszobrát figurális pályaszakasza legelején, 1958-ban állították fel Gyulán, a Vár és a fürdők közötti parkocskában. A szobrász, utóbb generációk mestere, a céhhez mérve igen fiatal, 27 éves volt ekkor. A különös architektúrájú szobor friss volt születése idején, és friss maradt mind a mai napig, talán azért, mert közelebbi témáját, a hintázást, valójában két fiatal teremtés önfeledt-szerelmes egymásba kapaszkodását és egyensúlyozását olyan magátólértetődőséggel, mégsem közhelyesen fogalmazta meg. A városnak ezt a részét isten is arra teremtette, hogy szobrokkal tömjék tele — hála a diadalmaskodó jóízlésnek, mégsem ez történt az elmúlt több mint ötven évben. Bencsik nagyjából életnagyságú szobra egyedül áll a zöldterület közepén, szinte kiköveteli a körüljárást, megszemlélését minden oldalról, aprólékosan, és nincs is mit tenni, körbe-körbe kell menni körülötte.

“Egyszer fent, máskor lent, mindig ugyanúgy” olvasásának folytatása

Tornateremből az angyal

Ezzel a bejegyzéssel régi adósságomat törlesztem, hiszen Győri Dezső balatonboglári Tornászlányát a blog indulásakor megígértem, az árnyék mellett a szobor háromalakos ősváltozata is régóta a blogon látható. A boglári szoborral két egymást követő nyarat pepecseltem el. 2012 nyarán igazán élénken foglalkoztatott az angyal-problematika, melybe ez a mai szemmel nézve inkább vaskos, erőteljes tornászlány a maga szépséges légiességével tökéletesen beleillett. Ám az akkori képeimmel elégedetlen voltam. Szerencsére idén júliusban alkalmam volt újra többször, több napszakban is végigfényképezni. Klasszikus körbe-körbe következik, elsősorban a Bogláron álló magányos tornászlányról — a történet azonban elválaszthatatlan a Népstadion-beli hármas kompozíciótól.

“Tornateremből az angyal” olvasásának folytatása

És megszólalnak az ég trombitái

Angyalok fújják őket. Három. Máté István II. világháborús emlékműve Soltvadkert központjában, a nagy körforgalom és az evangélikus templom közelében, néhány lépésre a szépen cigiző Szent Orbán-kúttól. Körbe-körbe után kiált, zöldből a kékbe. Tulajdonképpen ez a színhaladvány a szobor legigazibb csábereje.

“És megszólalnak az ég trombitái” olvasásának folytatása

Szimplsztori

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Lukács György emlékplakettjét, Kiss István alkotását 1988-ban állították fel a Magyar Szocialista Munkáspárt Pártfőiskolájának Ajtósi Dürer sor felőli főbejáratánál. “Szimplsztori” olvasásának folytatása

Egyik lábam itt, a másik meg ott

Akárhogy van, akár szeretjük, akár nem, tudomásul kell vennünk és muszáj együtt élni a tudattal: az egész alakos figurális szobroknak van lábuk. Ráadásul a talapzat miatt sokszor közvetlenül az orrunk előtt van vagy túlságosan is kéznél foglal helyet a szoborláb. Kicsit ellenkezőleg érzek, mint ahogyan Annie Ernaux írja egyszerű narratológiai megjegyzésként, valójában a rá jellemző és nagyon is vonzó elbeszélői csökönyösséggel egy családi történés kapcsán Egy asszony című, az édesanyjáról szóló önéletrajzi kisregényében: “Nem tudom elmondani azokat a perceket, mert már megtettem egy másik könyvben, vagyis egy újabb elbeszélés, más szavakkal, más mondatrenddel, soha többé nem lehetséges.” Én éppenhogy ugyanannak veselkedek neki most is ebben a bejegyzésben, mint mindig a blogban, nagyjából a szavaim is hasonlítanak és a mondataim rendje is ugyanaz, még akkor is, ha ennek a szövegnek a genezise eltér az általános gyakorlatomtól: nem egy előzetes elképzelés vagy terv hozta létre, hanem jobbára a véletlen, amit egy idő után megpróbáltam irányítani és szerzői intencióval utólag felruházni. Ha lett benne történés, akkor ez az utólagos felruházás eredménye. A poszt képei között kizárólag olyan felvételek láthatóak, amelyeket szándékosan szoborlábakról, szobrok lábfejeiről készítettem — egy-két kivételtől eltekintve egyik sem kivágat, hanem közvetlenül fényképezett teljes kép, sokszor a mélységélesség jótéteményeivel megáldva. Mozgóposzt egyébként, ami azt jelenti, 2013-as megnyitása óta folyamatosan és kiszámíthatatlan ütemezésben bővítem, mindig új arcát fogja mutatni tehát a láb.

“Egyik lábam itt, a másik meg ott” olvasásának folytatása

Török Richárd

Engem is elkapott a Facebookon újabban meghonosodott évfordulós láz. Török Richárd 1954. július 31-én született, még csak 59 éves lenne ma; fiatalon, 39 évesen halt meg. Nemzedékének legtehetségesebb alakja volt. Különösen kiemelkedő Szent István szobra, mely a 2000-es év nagy Szent István szoborállítási dömpingje idején került a helyére Pannonhalmán, és a legjobb újabban készített Szent István-ábrázolás.

“Török Richárd” olvasásának folytatása

Ha elmegyek s már nem leszek

DSC_88672010-12-05_12-38-36

Ma, július 29-én van Boldogfai Farkas Sándor születésnapja, 1907-ben született. Különösen állatszobrairól volt közismert, ezek közül sok még ma is a helyén van. Őzek című párosával azonban nem volt szerencséje: a szoborból három példányt is állítottak, kettőt 1953-ban (Esztergomban, illetve Mátraszentimrén), egyet 1956-ban, Pesterzsébeten. Mind a hármat ellopták az idők során, ezt a pesterzsébetit 2010. október 30-ról november 1-jére virradóra. Valamivel több mint egy hónapot késtem csak, a kép 2010 decemberében készült.

A szobrokról részletesebben, képekkel a felvételkor még a helyükön álló darabokról: Pesterzsébet, Esztergom, Mátraszentimre.