This Year We Sang, We Cried, We Believed

And they celebrated — tehetnénk hozzá a kifordított befejezését annak az idézetnek, mely a londoni Arsenal futballklub új, az egykori Highbury pályától légvonalban nem egészen fél kilométerre megépített és 2006 őszén megnyitott Emirates-stadionjában a szurkolói dicsőségfalon olvasható, Omar Khalidtól származik, és a 2014-es FA Kupa megnyerése után hangzott el. “This Year We Sang, We Cried, We Believed” olvasásának folytatása

Egy kecske nyarat csinál

Remélem, megbocsátja nekem az olvasó, hogy az ismert mondást a cím kedvéért kifordítottam. Hogy a bocsánatkérésemet nyomatékosítsam, hozzáteszem, olyan szobor következik, amelyik kicsinysége, látszólagos sutasága ellenére mégis önmagában kvintesszenciája az 1960-as évek progresszívabb magyar szobrászatának. tovább

Te most pontosan mire célzol?

A kérdés megfogalmazása persze eleve nem teljesen szabatos, hiszen a célpontot ismerjük.  “Te most pontosan mire célzol?” olvasásának folytatása

A vonal el van vetve

“Kedves Uram, levelét s bizalmát köszönöm. Örülök neki, mert úgy látom, hasonló gondolkodással találkozom. Érdekes például az ön ötlete, az aranyóra-problema.

Nekem volt egy kísérletem, az, hogy az előfizető-gyűjtőknek ingyen rendelkezésére bocsátok dedikált könyveket. Csúnyábban alig bukott meg idea, mint ez. Húszezer körlevelet küldtünk szét, s összesen három jelentkező volt, azok közül is egy nyilvánvalóan zsarolt, mert egy negyedévi előfizetésre kötelezve el magát, húsz pengő ára könyvre reflektált. “A vonal el van vetve” olvasásának folytatása

Immár a kínnak vége

Úgy illendő, ha két évvel ezelőtt beszámoltam Vilt Tibor pécsi Prométheusz-szobrának sanyarú állapotáról, akkor most számoljak be arról is, hogy a szobrot az egyetemi klinikai kórház, ahogy a pécsiek nevezik, a 400 ágyas rekonstrukciójának befejezése után tavaly újra a helyére állították; és úgy illendő, hogy a címet ugyanabból a Tóth Árpád-versből vegyem, mint amelyikből annak a két évvel ezelőtti bejegyzésnek a címét. “Immár a kínnak vége” olvasásának folytatása

Az oroszlán ugrani készül

DSC_04732016-03-28_13-19-51_Hasonló címmel 1968-ban magyar akció-filmvígjátékot, amolyan kémfilm-paródiát is forgattak, jugoszláv szerzőpáros regénye alapján, az akkori Jugoszlávia különféle helyszínein, mindenesetre egy olyan ország stábjának, színészeinek és filmkészítőinek a részvételével, ahol ezután még több mint két évtizedig ideológiai okokból nem mutattak be James Bond-filmeket. Még abszurdabb, hogy Révész György filmjének az interneten hozzáférhető legjobb kópiája e pillanatban a korabeli Szovjetunióban vetített változat, és orosz szinkronnal szól. De nem az oroszokról akarok beszélni, hanem az oroszlánról, amelyről XIX. századi angol Szavanna-kutatók és vadászok (a kor brit tudósai) jegyezték fel első ízben, s az észrevétel azóta a modern etológia közhelye lett, hogy az állat a támadás idején egy pillanatra nem kiszemelt áldozatára tekint, hanem mereven, szinte megkövülten maga elé néz. A szobrász nevezetes oroszlán-portréján elnagyolt, hanyag vonalakkal éppen ezt a pillanatot ragadja meg, a koncentráció, a végtelen figyelem és a szemérmesnek tűnő elmerülés apró mozzanatát, mielőtt kitörne az ádáz harc, ahol a megtévesztett ellenfélnek (legyen a föld akármelyik teremtménye) csak a legcsekélyebb esélye marad a túlélésre.

Emlékszem, régen volt

Nem véletlenül kapta címéül ez a bejegyzés az egykori legendás Kex együttes mára klasszikussá vált dalának kezdősorát, de e ponton minden párhuzamosság vagy hasonlóság véget is ér: pusztán a végtelen asszociációs mező egyetlen pillanatnyi felvillantásáról van szó. A “családról” az embernek, vagy ne is mondjam ilyen fellengzősen, nekem könnyedén jut eszembe Baksa-Soós Jánosék a mainstreambe inkább csak valami testetlen nosztalgia révén beletartozó régi slágere, a Család. És hát mindent el kell kezdeni valahogy. Na de hadd lássam, hogyan folytatod