Róma kútjai, avagy Azért az azúr víz az úr

Tudtam, hogy el fog érkezni ez a pillanat is, bár bevallom őszintén, korábbra vártam. Ennek a posztnak a tavaly júniusi képeit már régebben összegyűjtöttem az egyik mappámba, néha rájuk néztem, de aztán továbblapoztam mindig. Arra gondoltam, hogy majd egy november végi vagy január közepi, a fűtött szobában töltött napon, amikor majd a legnagyobb lesz a távolság a külső körülmények és a képek evidens tárgyai, hideg és meleg, bezártság és szabadság, depresszió és boldogság között, rövid szöveget írok hozzájuk és feltöltöm őket. Azt nem hittem volna, hogy ez ilyen sokáig, eddig a váratlan 2018-as télig, február legvégéig, március elejéig húzódik majd el.

Amúgy a blogot tekintve mindaz, ami itt következik, mellékszál, annak ellenére, hogy a hatalmas Gian Lorenzo Berninit (1598–1680) szívesen emlegettem korábban. Kétségtelen, hogy ezeknek a klasszikus barokk szobroknak a hipervalóságossága a felállításuk óta eltelt évszázadokban megfordult valamiképpen, ma inkább hatnak zsúfolt, ironikus hírhozóknak a régmúlt, lassabb, gazdagabb időkből, még akkor is, ha ezt az iróniát nem alkotóik, hanem a mi mai tekintetünk rámolta beléjük. De az is kétségtelen, hogy az a szépségideál, ami itt megjelenik, némileg eltorzítja a modern művészet ismeretében a régit és az időben hozzánk közelebb álló újat egyszerre néző ember látásmódját, ízlését, kicsit túlzóan terheli meg a mindenkori szemlélő érzékelését, hozza az igazságtalan előítéleteket (“nahát, ilyet én is tudok rajzolni”), és borítja fel az egész viszonyrendszert, amivel a műalkotásokat a mai nappal bezárólag látni, felfogni szokásunk. Mert hát mit lehet, ha egyáltalán kell tenni valamit a szépséggel szemben? Egyetlen fegyver a fenti torzulás ellen valóban a történeti szemlélet: a tényleges helyükön kell kezelni ezeket a szobrokat. Tulajdonképpen azt magyarázom kicsit bonyolultan, hogy le vagyok nyűgözve tőlük, nagyon szívesen voltam mellettük (sok száz vagy inkább ezer embertársammal mindig egyetemben), igen jól elszórakoztam a fényképezésükkel (mint rengetegen mások), még sincsenek ott a szívem közepében, és pláne nevetségesnek találom, ha valaki, nem félve a széptől, a 2010-es évek vége felé ilyesmibe vagy ehhez hasonlóba fog (amire akad nem egy példa, nemcsak mutatis mutandis). Akárhogy van, igenis kell az a két-három-négyszáz évnyi patina, ami ezeken a szobrokon rajta ül, még akkor is, ha a “patina” szó ezúttal képletes — ezek nem bronz-, hanem márványszobrok; továbbá, mint majd mindjárt kiderül, nem is feltétlenül állnak ilyen régóta a helyükön.

És még egy apróság az elejére: Rómába készülve nem készültem. Nem írtam össze magamnak előre semmilyen elérendő célt vagy megvalósítandó tervet, bíztam a véletlenben, hogy a város majd épp elegendő látványosságot sodor elém. Ebben nem csalódtam, mert ez így is történt. De amit találtam, abban nincs semmilyen szisztéma, még a bejegyzés címéhez segítő Ottorino Respighi-zenemű, a Róma kútjai négy tételének témái sem kaptak itt helyet, egyik sem, egyedül a fenti képen látható Piazza Navona három kútjának bemutatása tekinthető teljesnek. És nem most jön az egyszer már megpendített Teknősbékás szökőkút sem (pedig római kút az is), és külön máskor, még egy körben következik majd az obeliszk (lesz belőlük itt is pár), ez a furcsán római jellegzetesség, a római oroszlánokról nem is beszélve. Talán akad még olvasó, aki emlékszik múltkori kifakadásomra, hogy a Trevi-kúthoz érve egyszerűen feladtam, képtelen voltam tovább fényképezni, és még azt sem mondhatom, hogy helyette beteltem az élő látvánnyal, mert inkább az az emlékem, hogy szorongással néztem az egészet, a visongó boldog tömeget, a vizet, a szobrokat. A három római nap második felétől határozottan az volt az érzésem, inkább emberi arcokat kéne fényképeznem (egy a mobiltelefonjába visszafogott indulattal beszélő, nyírt bajuszos, vállalkozó-forma idősebb férfiról kifejezetten határozott képeket őrzök, sajnos nem a gépem memóriakártyáján, hanem az emlékezetemben). Szóval nem csoda, hogy a közel kétezer Róma-szerte létező kútból, amelyek nagy része persze csorgó, nem működő falidísz vagy kiszáradt kútmedence, itt majd csak néhány lesz látható.

Az észak-déli irányban szabályosan, hosszan elnyúló keskeny térre, a Piazza Navonára különben kivétel nélkül mindig erről, a déli oldaláról jutottam el, amit a fenti kép ábrázol, pedig a történeti súlypontja (ahogyan a geometriai is) a közepére esik, a nyugati oldalán fekvő Sant’Agnese in Agone-templommal, illetve a legrégebbi kúttal, az előtte álló, obeliszkes Négy folyó kútjával.

De ebben a leegyszerűsített formában ez sem igaz, mert mindkét szélső kút, vagy legalábbis a medencéjük majdnem egy évszázaddal korábbi, mint a középső szoborcsoport, amit viszont 1651-es felállítása óta a mai formájában láthat a közönség. Giacomo Della Porta (1532–1602) tervei alapján készült 1574-ben, még szobrok nélkül az északi, ma Neptun-kútnak hívott szoborcsoport medencéje. A déli A mór kútja eredetileg úgy nézett ki, hogy két lépcsősor felett helyezkedett el egyetlen medence, a közepén kőszikla állt, és a négy tritont (Simone Moschino, Taddeo Landini, Egidio Della Rivera de Malines, illetve Giacomo Silla Longhi szobrait — de hogy melyik melyiküké, megmondani nem tudom) ugyan már 1575-ben felállították, de fő alakját, a közepén egy hatalmas kagylón álló vagy inkább a vízköpő hallal viaskodó és a kút újabb kori címét adó mórt

Bernini két évvel a Négy folyó kútjának felavatása után, 1653-ban tervezte meg, a ma látható kettős medencéhez hasonlóan. (Volt egy megvalósított, kifaragott, de aztán elvetett terve is Bernininek, az elkészült szobrokat, Angelo Vannelli munkáit a megbízó, X. Ince pápa, mivel ezen a helyen nem nyerték el a tetszését, sógornőjének, bizalmasának, e kapcsolat révén a kor egyik legbefolyásosabb római nőjének, Olimpia Maidalchininek ajándékozta.) A mórt egyébként Giovanni Antonio Mari (1630–1661) faragta ki, a szobrot ezután helyezték oda, és onnantól tekinthető teljesnek vagy olyan formájúnak a kompozíció, ahogyan manapság ismerjük. De a ma látható szobrok már nem az eredetiek, azok az 1870-es évekre olyannyira elrongálódtak, hogy a tér teljes felújításakor, amely a Neptun-kút létrehozását is magában foglalta, ki kellett őket cserélni. A másolatokat Luigi Amici készítette, ezek láthatók itt 1874 óta. Hadd kezdjem akkor ebből az irányból,

délről. A dupla medence közepén

ott a mór a hallal, körülötte négy oldalt, a négy égtáj felé vizet köpő tritonok, közöttük ugyancsak vízköpők, maszknak nevezett vizet hányó arcok.

És akkor itt egy pillanatra, alighogy elindultunk, meg is kell állnunk.

Ezek a medence élére állított,

kagylóktól, delfinektől, tengeri herkentyűktől

körbevett férfiarcok, “maszkok”

ugyancsak római jellegzetesség, karakteres példáit nemcsak az északi Neptun-kúton fogjuk nemsoká viszontlátni,

hanem például innen pár száz méterre, a Pantheon előtt, a Piazza Rotondán álló obeliszkes kúton is,

mely eredetileg ugyancsak Della Porta-tervezés volt 1575-ben,

1711-ben XI. Kelemen pápa azonban kicseréltette őket Filippo Barigiani (1690–1753) szobraira, melyeket amortizálódásukat követően 1886-ban szintén a már említett Luigi Amici faragott újra.

Ezek a másolatok láthatók ma itt, és a vízköpő maszkok a Pantheon kútjának leglényegibb szobrászati elemeit jelentik,

lényegibbet, mint a fő attrakciónak számító, négy oldalt helyet foglaló delfinek,

vagy akár a leglényegibbnek szánt, II. Ramszesz korabeli egyiptomi gránitobeliszk.

Megállíthatatlanul köpik a vizet, akárcsak A mór kútja négy mellékalakja az imént, mielőtt rövid időre odahagytuk volna őket a Piazza Navonán. De ők sem pihentek közben.

Az emberi felsőtestű, deréktól hal tritonok

olyan rendíthetetlenül

és elszántan fújják

a kezükben tartott,

szájukhoz szorított kagylókból a vizet,

olyan teljes erőbedobásssal,

mintha ezen múlna Róma sorsa,

mintha attól tartanának,

ha egy pillanatra is elcsillapodna az a kifújt víz

amiatt,

mert ők valamilyen ok miatt felfüggesztik tevékenységüket,

az azt jelentené,

hogy menten leáll, pillanat alatt kővé dermed egész Róma is. (Mégiscsak szoborblog ez, nem mindegy, milyen metaforákat használok.) Az pedig elképzelhetetlen.

És hát a fölöttük magasodó marcona főnököt elnézve,

a fegyelmet,

a megfellebbezhetetlenül sugallt tekintélyt,

meglehet,

a térdelő tritonok félelme

nem is egészen alaptalan.

Itt mondom el,

mert hát hol másutt mondanám,

hogy a szoborcsoport főhősének lemórozása nem Bernini vagy valamelyik másik korabeli közreműködő leleménye.

A “mór” megnevezést az utókor aggatta rá

erre a zilált hajú, szélfútta szakállú, kicsavart testű,

de tökös fiúra,

akinek arcberendezésében, szélfútta szakállában a tér közepén lévő szoborcsoport dél-amerikai folyóallegóriájának vonásai köszönnek vissza,

és a gúnynév ragadt a figurán úgy,

hogy mostanra végképp egy köztéri mű címe lett belőle, cím, amit a köz adott. A mór állhatatossága

megtépázott lábujjai ellenére végtelen, az őt háborgató galambokból, láthattuk,

bármikor jó szívvel enged át akármennyit

a körülötte elhelyezkedő szobroknak, ezzel is ápolva azt a nagyon szelíd homoerotikus viszonyt, ami ennek a kis társaságnak a tagjai között vitathatatlanul kialakult, és aminek jelentősége a létrejötte óta eltelt időben, igen helyesen, aligha csillapult.

Mindenesetre most jött el az alkalom, hogy elsüssem az 1732-től harminc éven át készült, Nicola Salvi (1697–1751) által elkezdett és Giuseppe Pannini (1720–1812) által befejezett Trevi-kútról az első posztban és fentebb is emlegetett három elkészült képemet, nem is feltétlenül a központi helyen lévő Oceanus-ábrázolást, Pietro Bracci (1700-1773) szobrát,

hanem a két szárnyas lovas tritont,

és azok közül is a jobb oldalon lévőt, hogy az olvasó láthassa, milyen az, ha egy triton csak fél kézzel, másra figyelve, ímmel-ámmal fújja azt a bizonyos kagylót. De Róma nem áll meg itt sem, száz évvel később sem, víz van bőven, csak a pápákat nevezik másképp (VIII. Orbánnak, aki kezdeményezte a Polli-palota homlokzatának átépítését, és persze Berninire gondolt, aki egy-két vázlatot csinált is a saját elképzeléséről; XII. Benedeknek, aki alatt elkezdődött, és XIII. Benedeknek, aki alatt befejeződött az építés).

És mi se álljunk meg, induljunk a tér közepe felé, és itt lép be igazán a történetbe az előbb már megemlített X. Ince pápa (1574–1655), aki szentséges élete utolsó tizenegy évét töltötte Szent Péter trónusán, a katolikus egyház fejeként, és akinek polgári neve Giovanni Battista Pamphilj (más átírásban: Pamphili) volt. Ez önmagában talán nem túl érdekes, ám ha tudjuk, hogy a nagy kupolájú, a pápa által építtetett Sant’Agnese in Agone-templomtól balra elhelyezkedő, 1644 és 1650 között felhúzott palota (ma a brazil nagykövetség épülete) egykor a Pamphilj/Pamphili család birtokában állt, rögtön jobban megértjük X. Ince ambícióját a tér modern kinézetének kialakításában.

A rendhagyó alakú, hosszan elnyúló keskeny tér egykor egyébként korabeli versenypálya, stadion volt, évszázadok hosszán át elnyúló beépítése során megőrződött eredeti alapformája, és ez a nemzedékről nemzedékre szálló gondoskodás megajándékozott minket egy semmi mással nem összevethető városi térrel.

A teret uralja a nyugati oldalon elhelyezkedő Sant’Agnese-templom, a Pamphili-család és az épp uralkodó pápa, X. Ince házikápolnája (a palotából közvetlen bejárat vezetett a templomba), melynek építése egy évvel az előtte ott álló Négy folyó kútja 1651. június 12-i felavatása után, 1652-ben kezdődött, és majdnem húsz évvel későbbi befejezését kezdeményezője már nem érte meg. De X. Ince végül itt, ebben a templomban talált végső nyughelyére.

A szobor ellenérzéseket váltott ki, a rá fordított egyházi pénzeknek, 30 ezer scudónak (a kor pénzemének, amiből 4 ezer illette meg Berninit) lett volna jobb helye (a környéket ebben az időben súlyos éhínség tizedelte), és felállítása a római kereskedők érdekeit is sértette, mert a téren helyet foglaló legnagyobb belvárosi piacot kellett innen miatta a városban máshova telepíteni. Templom és szobor története a Bernini–Borromini-viaskodás története is (Francesco Borromini [1599–1667] átmenetileg részt vett az alapvetően a Rainaldiak, apa és fia által megálmodott templom tervezésében, amelybe idővel Bernini is bele-beletervezett), innen ered a máig hatékony szóbeszéd, hogy a szoborcsoport két alakja, a kendőt fejére húzó Nílus és a jobb tenyerét segélykérően kinyújtó Mar del Plata azért viselkedik úgy, ahogy, mert rettegnek attól, hogy Borromini kontár műve rájuk dől. De ez azért sem állja meg a helyét, mert Borromini ebben az összetűzésben veszített, a templom felépítésében végül csak csekély része volt, és mert, mint az előbb írtam, a szobor előbb állt a helyén,

mint a templomépület. A Négy folyó kútja mindenesetre archetipikus szobrászati mű, szerte a világon generálója a különleges műfajnak, a folyószobornak, amelynek egyik legszebb, kifejlett barokk példájáért nem is kell sokat utazni, elég Bécsig futni.

Legfőbb funkciója az, hogy talapzatot biztosítson a Domitianus császár korából való, asszuáni gránitból készült egyiptomi obeliszknek,

ebből a felvételből látszik jól, hogy ez az elhelyezés korántsem szabályosan centrális a templomépülethez képest, és ugye, ha így mondom, mintha máris elfelejtettem volna, hogy előbb volt a szobor, mint az épület. Az én szívemnek az egész kút mégiscsak a négy földrészt reprezentáló négy folyó megszemélyesítése miatt kedves (Ausztráliáról még nem tudott semmit az európai ember).

Hiszen a délkeleti oldalon itt a Gangesz,

az északkeletin a Nílus,

a délnyugatin a Duna,

az északnyugatin pedig a Mar del Plata.

Aki a bejegyzés olvasásában idáig eljutott, azt talán már nem éri meglepetésként, hogy a közhiedelemmel ellentétben ezek a szobrok sem Bernini kezemunkái. Berninit szobrászként is számon tartották ugyan, ma is gondolunk rá így, ám ő építész volt, építész-öntudattal rendelkezett, aki a neki tulajdonított szobrokat papíron a legapróbb részleteiig megtervezte ugyan, a fáradságos formába öntést, az izzasztó kifaragást, a fizikai munkát azután már másra hagyta.

A travertínó talapzat 1648-ban Giovan Maria Franchi,

a többi férfialakhoz hasonlóan márványból kifaragott Nílus 1650-ben

Giacomo Antonio Fancelli  (1619–1671),

a Duna

ugyanebben az évben

Antonio Raggi (1624–1686),

a Gangesz 1651-ben egy francia szobrász,

Claude Poussin (?–1661),

a Mar del Plata

ugyancsak a szobor június 12-i felavatásának évében, 1651-ben

Francesco Barratta (1590–1666) munkájaként készült el.

És itt aztán van Bernini-részlet jócskán, tessék, hát csak így mondom,

arcok,

kezek, ujjperecek, körömágyak,

ujjak, tenyerek,

lábak így,

lábak úgy,

lábujjak

mindenhogyan;

meg persze az általam kellő figyelemre nem méltatott kőflóra és kőfauna.

Az élő világot néztem,

a megpihenő,

elreppenő galambokat — Mar del Plata dehogyis Borrominitől való félelmében emeli a kezét, a felé szálló galambot próbálja elhessenteni,

de a galamb mindig helyet talál magának, ez épp olyan örök törvény, mint a törött mutatóujjra vonatkozó szabály.

Mielőtt a Piazza Navonán az utolsó százötven méter felé vennénk az irányt,

egy pillanatra még itthagyjuk a teret,

és a Piazza Bocca della Veritàn, a tornyával felmagasodó Santa Maria in Cosmedin templom előtti téren

gyorsan vetünk egy pillantást a kétmedencés, kétfigurás

Tritonok kútjára,

Carlo Francesco Bizzaccheri a pápa címerét magába foglaló tervezésére,

XI. Kelemen pápa Francesco Moratti a felső medencét a vállukon tartó két triton-szobrával 1715-re, még az egyházfő életében elkészült és felállított emlékművére,

egyrészt hogy kicsit kiszabaduljunk a tömeg uralta szűk városi térből, másrészt hogy lássunk még legalább két tritont, mielőtt ősapjukra, Neptunra kerülne a sor.

Mert Neptun jön, a Neptun-kút, a Piazza Navona legészakibb kútszoborcsoportja,

ennek az eredetileg azért rövidebbre tervezett kirándulásnak az utolsó, ám annál mozgalmasabb állomása. A történet világos, de olyan messze van már az eleje, hogy röviden összefoglalva megismétlem: a római vízrendszer megújításakor, az 1570-es években Giacomo Della Porta tervei szerint két kút létesült a téren. Ezek közül a déli, a később A mór kútja néven elhíresült kút népesült be szobrokkal. Az 1650-es évek elején épült fel aztán a középső, legmonumentálisabb kút, a Négy folyó kútja, és ezzel nagyjából egy időben készült el a déli kútra a mór alakja is, aki akkor még nem mór volt. De ez, az északi kút sokáig néptelenül, csupán nagy felületű vizes medenceként álldogált. Kis ízelítőt kapunk ezeknek a kutaknak a város életében betöltött szerepéről abból az időből, mikor a lakásokban külön ivólehetőségek és fürdőhelyiségek még nem voltak, és a rómaiak ezeket a kutakat közkútként használták, ha felfigyelünk a későbbi Neptun-kút eredeti nevére. Eredeti elnevezése ugyanis Fontana dei Calderari volt; a Piazza Navonára a közelben futott ki egy kis utca, melyet kovácsműhelyek sora népesített be, a kovácsok és az ő közönségük használhatta leginkább a kutat. A kútnak az alsó, márványból készült részét Della Porta tervezte, a felső, kőből készült medencéjét Bernini (mert igen, legalább ennyi köze neki ehhez a kúthoz is volt). Az 1870-es éveknek kellett elkövetkezniük, a tér teljes restaurálásának, hogy a Neptun-kút is kialakuljon. A városi tanács 1873-ban pályázatot írt ki az itt felállítandó szobrokra (aminek, mondanom sem kell talán, semmi jelentősége nem volt, mert nem a nyertes faraghatta ki végül az egészet). A szimmetria jegyében ez a kút is kapott egy középen elhelyezett, a többiek fölé magasodva álló főalakot,

a dárdájával épp egy polipot halálra sebző szakállas férfit,

Neptunt,

Antonio Della Bitta 1878-ra befejezett szobrát,

akit nemcsak a galambok tartanak ellenállhatatlannak,

hanem szép kulisszaként

a Piazza Navona architekturális középpontja,

a Sant’Agnese in Agone-templom is jól láthatóan szeret.

Hozzátartozik a főszobor történetéhez, hogy a nem nyertes, de végül társ-szobrász Gregorio Zappalà (1833–1908) a kezdet kezdetekor nőnemű mórban gondolkodott, hogy ezzel is ellensúlyozza, egyúttal reflektálja a déli oldalon lévő Mór-kút férfivilágát, de ezt az ötletét a megbízók, a mitológiában jártas tanácsnokok elvetették, így került ide ez a fejlett izomzatú, középkorú meztelen férfi.

És hát Neptun igen komoly társaságot kapott maga köré, Gregorio Zappalà munkáiként az összes többi szobrot — hogy a nemek aránya módosuljon, vagy legalább szelídüljön, két nereidát, két darab, egy-egy ló felsőtestű, hal végződésű kreatúrával külön hancúrozó kisfiút, és négyoldalt, a felső medence szélén a mostanra már ismerős,

függőlegesen, a medencefallal egy síkban álló

és ennél a kútnál

az eddig látottaknál is gazdagabban díszített,

egy-egy puttóval

és mindegyik oldalon

más-más vízi állattal kísért négy vízköpő maszkot.

Mert ne feledjük:

egy kútnál azért mégiscsak a víz, a felhőtlen kék ég miatt azúr víz az úr, a szobor csak szolga.

Még ha pompázatos szolga is:

tessék csak elnézni az egyik fiút,

amint a vízi paripa sörényéről csimpaszkodik,

őrült eksztázis nullától huszonnégyig,

már-már felmerül megint, ha lezuhan, Róma nincs tovább,

vagy a másikat,

a visszafogottabbat,

a lova állkapcsán átvetett pányvába

látszólag kisebb elánnal kapaszkodó fiút,

meg a lófejet mint a klasszikus szobrászat még itt a vízben is megkerülhetetlen témáját.

És miközben megmutatom

a főhősnél azért kisebb termetű víziszörnyekkel külön-külön küzdő két nereidát,

ezt a lehajtott fejjel dolgára figyelő két fiatal nőt,

addig elmondom,

hogy a Piazza Navona három kútszobra közül ez a kétségtelenül legdinamikusabb, legepikusabb

természetű szoboregyüttes

nagyszabású művészettörténeti hamisítás,

vagy hogy finomabban mondjam, eget verő abszurdum (mint éppen láthatjuk, nagyon megindító részletekkel ugyan),

hiszen a tizenkilencedik század utolsó harmadában,

a későromantika idejében,

egy lépéssel a modernizmus előtt eljátssza

egy barokk szobor szerepét — hasonulva a másik kettőhöz úgy tesz,

mintha az lenne, barokk kútszobor. De hát ha színház az egész világ, akkor Róma, ezt jobb, ha tudomásul vesszük, egészen biztosan külön színpad benne, zubogó víz ide, kék ég oda. Vagy talán éppen azért.

*

A Piazza Navona kútszobrai a Köztérképen:

A mór kútja (1575; 1653)

Négy folyó kútja (1651)

Neptun-kút (1576; 1879)

*

Felhasznált irodalom:

A Wikipédia számtalan angol, olasz és magyar szócikkén kívül haszonnal kattingattam ezekre a linkekre:

http://www.italianways.com/the-fountain-of-the-moor-a-story-of-popes-and-tritons/

http://www.aboutroma.com/Fountains-of-Rome.html

Malvin Pulvers Roman Fountains: 2000 Fountains in Rome : a Complete Collection című könyvének a Google Bookson hozzáférhető részleteit az alábbi linken:

https://books.google.hu/books?id=hp1jhPwR8zcC&pg=PA531&redir_esc=y#v=onepage&q&f=false

Rómában kintlétemkor Csorba Győző Római följegyzések című, 1947-48-ban a Kardos Tibor vezette Római Magyar Akadémián ösztöndíjjal eltöltött öt hónapja alatt írt naplója jelentett számomra folyamatos inspirációt.