Senkit ne tévesszen meg az itt következő képek hátterében látható bokrok derűs színe, egyáltalán a némelyik szögből feltűnő őszi színkavalkád. Ez véletlen. A képeket különben valóban ősszel, 2016 októberének végén fényképeztem Szombathelyen, egy esős, mégsem egészen fénytelen délelőtt, de aztán félretoltam őket, mert akkor még csak fejben, körvonalakban volt meg végül februárban posztolt áttekintő Vilt Tibor-portrém. Abba a posztba pedig azért nem kerültek bele ezek a képek, mert úgy éreztem, a nevezetes csepeli strandszobor ott részletesen ismertetett kálváriájával a Vilt pályaképéről szóló tézisemet inkább támasztja alá, mint ez az egy-két képnél viszont feltétlenül többet érdemlő szombathelyi szobor. Tovább olvasom
Kategória: Szobrok
Nővérem, nővérem
Nem mesélem el Lábán lányainak történetét, a gyengén látó Leáét, illetve húgáét, a szépséges Ráchelét, akit Jákob feleségül szeretett volna venni, le is töltötte érte hétéves szolgálatát, Lábán azonban a gyönyörű húg helyett a nem túl megnyerő Leát bocsátotta Jákob házastársi rendelkezésére. Jákob a nászéjszaka utáni méltatlankodására Lábán azt felelte, neki apaként figyelnie kell rá, hogy előbb idősebb lánya keljen el. De jó, rendben, ha annyira akarod Ráchelt, szolgáld le érte is a hét évet. Töltsd le, ez a férfi sorsa, ha mindenáron férj akar lenni. Nem letöltöm, hanem tovább olvasom
Az el nem ért modernitás — Megyeri Barnáról
Május legvége, június eleje lehetett, amikor a Fortepanon kalandozva rátaláltam Szenczi Mária képeire. Biztos, hogy ekkoriban történt, mert a Vilt Tibor pályáját áttekintő és a csepeli strandon álló szobrát részletesebben bemutató posztomba júniusban, utólagosan szúrtam be Szenczi Mária két Viltről készített képét, és egy Szabó Ivánt ábrázoló fotóját az akkor nem túl régi Szabó Iván-posztba is. “Az el nem ért modernitás — Megyeri Barnáról” olvasásának folytatása
Ívzugszoborpár
Nyelvem határai a világom határait jelentik. Ifjú koromban, Esterházy Péter írásainak rajongó olvasóiként sokan voltunk, akik szükségét éreztük, hogy szövegeinkbe időnként egy-egy Wittgentstein-átköltést szúrjunk be. (Wittgensteinnek is, mint oly sokaknak akkoriban, ő, Esterházy volt a legtermészetesebb, leginformálisabb és ezért leghatékonyabb közvetítője.) És tényleg így van, ahogy Wittgenstein fentebb mondja, a blognak ezekhez a posztjaihoz, nem is feltétlenül a pontosság kedvéért (hiszen mindezt majd megírom még pontosabban is), hanem inkább azért, hogy a beléjük foglalt világ még messzebbre terjedhessen, néha muszáj új szavakra szert tennem, olyanokra, amiket az élet más területein egyébként nem használok.
Erdőn túli utazások
Ebben az évben háromszor jártam Erdélyben. A purista Erdély-fanatikusok azonnal rám fognak ripakodni, hogy Nagyvárad nem Erdély, hanem a Partium. Rendben, megadom magam, akkor Nagyvárad majd külön bejegyzésben jön. Így tehát kétszer jártam 2017-ben Erdélyben. Ez a két út messze alatta marad a kilencvenes évek első felében teljesített éves átlagomnak, eggyel kevesebb viszont, mint az utána következő két évtizedre eső erdélyi utaim száma. “Erdőn túli utazások” olvasásának folytatása
Minden nyárnak van egy álma
Kálmán C. Györgynek
Minden nyárnak tagadhatatlanul van egy, ennek a mostaninak is volt, még akkor is, ha történetesen még nincs is egészen vége — se a nyárnak, se az álomnak. De talán mondhatom, hogy ennek a nyárnak ez volt a szobor-álma, az ebben a bejegyzésben következő lány.
A fügefalevél, avagy túl lehet-e élni Rómát?
Hazatérésem óta gondolkodom rajta, vajon szerencsés körülmény-e, ha egy szobrokkal foglalkozó blog szerzője igen későn, élemedett korában jut el először Rómába. A blogot illetően alighanem igen. Rómában olyannyira átláthatatlanul sok a szobor, hogy ha mindezzel előbb találkozom, bizonyára óvatosabban vágok bele az elején a dolgokba; még az is lehet, egyáltalán nem vágok bele. tovább olvasom
Utam Joyce-hoz
Végre újra egy évforduló, ami megoldható fényképekkel és nem kell hozzá túl sok duma — ha ugyan a minden évben elkövetkező június 16-ot, a nevezetes Bloomsdayt, az Ulysses napját egyáltalán évfordulónak tekintjük. “Utam Joyce-hoz” olvasásának folytatása
“…mindent lerombol, / mégse mindent öl meg…”
Furcsa, hogy Kovács Ferencről, akinek szobrait a blog kezdete óta szorgosan gyűjtögetem, mind ez idáig nem írtam külön bejegyzést. Pedig a gyűjtögetésből, az alább következő képek dátumaiból is jól látszik, pályája és köztéri életműve régóta élénken foglalkoztat. ““…mindent lerombol, / mégse mindent öl meg…”” olvasásának folytatása
Felvészem a lantot
Remélem, megbocsájtja nekem az olvasó a cím keresettségét, ugyanakkor kárpótolja majd, hogy az Arany Jánostól kölcsönzött és visszafele ferdített sorral éppen a költő megélte és megörökítette kora öregkori férfidepresszió ellentettjét fogja jutalmul kapni: két, erőtől duzzadó, az élettől még sokra számító és sokat váró, félmeztelen, kőből készült nőt.
Csak a képre emlékezem 