Végül úgy döntöttem, ezt az amszterdami szobrot nem teszem be nagy kalap-gyűjtésembe, noha valamiképpen a kalapos szobor esszenciája — de így talán rá tudom irányítani a figyelmet arra a publikálása óta oly sokat változott posztra, hogy már apja sem ismerné fel, ha nem foglalkozott volna vele annyira sokat és nem bővítgette volna folyamatosan. De ebbe nem akarok túlságosan belebonyolódni, mert nem fogok tudni könnyen kikeveredni belőle. “Veszi a kalapját” olvasásának folytatása
Gondolatok a könyvtárban
Főné és Mellékné régi könyvet bújnak a könyvtárban. Fiatalok még, bár mindketten házasok. Főné töri meg a csöndet végül.
— Nekem nagyon hiányzik.
— Ige… Nekem is.
Jelenetek az állatok királyának életéből
Ha az ember sokat fényképez szobrokat, domborműveket, emléktáblákat, az évek során előbb-utóbb gyűlni kezdenek merevlemezén ennek a hamisítatlan urbánus tevékenységnek a melléktermékei. Utcaképek, épületrészletek, fák, domborművekbe ékelt gázkonvektorok, vicces feliratok, hülyéskedő-hasraeső járókelők, járművek, tűzcsapok, sínek, és aztán persze más szobrok is, olyanok, amelyeket először nem is akart lefényképezni. “Jelenetek az állatok királyának életéből” olvasásának folytatása
Két kérdés
— És mondd, egyszer megleshetlek titokban, futás közben?
— Persze. De biztos, hogy fogod bírni?
A szépen cigiző Weöres Sándor
Székesfehérvár ezzel a domborműves emléktáblával emlékezett meg Weöres Sándorról, aki röviddel pécsi könyvtárigazgatósága után, a háborút követő hónapokban vezette a város múzeumát. Az emléktábla Nagy Benedek munkája, 2013 júniusában avatták az eredeti múzeumépület Országzászló térre néző “múzeumi panteonjában”. “A szépen cigiző Weöres Sándor” olvasásának folytatása
Beadja a derekát
Mindenki ismeri a viccet a Mókus őrsről, akik átvezettek egy öreg nénit a zebrán, mostan végig se mondom, de azért a kezdőmondat erejéig mégis felidézem, hiszen olyan poszt következik, amely eredetileg nem itt szeretett volna lenni, ám a szobrokkal foglalkozó előző két bejegyzés végül ide kényszerítette, és talán látni is fogjuk, miért. “Beadja a derekát” olvasásának folytatása
Lejaklózottan
Antal Károlyra, az 1909-ben született és 1994-ben elhunyt szobrászra igazán nem vonatkozik az, amivel oly sok bejegyzést kezdtem az elmúlt hónapokban. Őt bizony kortársai kifejezetten nagy becsben tartották. Pályája töretlenül indult, elvégezte az Iparművészeti Iskolát és a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, felnevelő mesterei, a pályán őt elindító legelső kollégái közé tartozott Mátrai Lajos György, Szentgyörgyi István és Ohmann Béla. 1934-35-ben ösztöndíjjal Rómában tartózkodott, hazatérte után a Százados úti művésztelep lakója lett. “Lejaklózottan” olvasásának folytatása
Család, gyerekek, autó
Kemény Istvánnak
A ház megvan, előtte keskeny kis kert, felkanyarodik az épület mögé, de ennyi épp elég nekem, nem akarok én uborkát meg paradicsomot termeszteni, annak a néhány muskátlinak pont jó lesz így. Megvan az autó, megvan a gyerek. Most már csak annyi kell, hogy az a büdös kölök megtanuljon végre ballal is passzolni.
Paripám már érzi, amit én csak tudok
Ló és lovas hatalmas téma a művészet történetében — nekem pedig ez a hatalmas téma, anélkül, hogy e helyt részletesen ismertetném, alkalmat ad rá, hogy ráforduljak végre e blog és a blog középpontjában álló korszak, az 1960-as évek egyik abszolút főszereplőjére, Somogyi Józsefre, mégpedig egyik lovasszobra, a szigetvári várban 1968-ban felállított Zrínyi Miklós kapcsán. “Paripám már érzi, amit én csak tudok” olvasásának folytatása
De gólt azt nem fogsz látni
Ezeket a képeket régebb óta nézegetem. Még nyáron készültek, Veszprémben, az egyetemi lakótelepen, Andrássy Kurta János Ülő férfi, álló nő című, 1962-ben felállított alumíniumszobrát ábrázolják (a szobrásznak szentelt honlapon a szobor címe Fiatalok). Nehezen találtam rá, és csak néhány képet csináltam a szoborról, kutyafuttában; késésben is voltam, zavart a szembefény meg a szobrot körbenövő és nagyrészt takaró növényzet. “De gólt azt nem fogsz látni” olvasásának folytatása
