Ez annyira közismert, hogy végig sem mondom, se hosszan, se röviden. A hatvanas években megjelent az akkor már nem is olyan fiatal költő verseskötete, és a város legnagyobb könyvesboltjában a Mézpergető című könyvecske öt megrendelt példányát nem a versek közé, hanem a mezőgazdasági könyvek polcára sorolta be az egyik könyvesbolti eladónő. Az öt példányt évekkel később érintetlenül visszáruzták.
Mit csinál
– Mit csinál a rongybaba, ha leszakad a keze? “Mit csinál” olvasásának folytatása
A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok
Az itt következő három térplasztika furcsa szerzet. Ilyesmit ma már nem nagyon csinálnak, mondhatni, mindez a köztéri szobrászat nem is veszélyeztetett, de kihalt faja lett. “A rácsok, a rácsok, a rácsok angyalok” olvasásának folytatása
Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet
Három szobor következik, egyfelől születési idejük, a hatvanas évek sorolta őket egymás mellé. Metky Ödön Lány galambbal című szobrát 1961-ben állították fel Balatonlellén, Konyorcsik János Vízbe lépő nőjét 1965-ben Újpesten, Brém Ferenc Követ ejtő fiúját a hetvenes évek közepén Tatabányán, de a szobor alapzatába vésett évszám jól látható, 1966, ez is ebben a korban fogant tehát. “Gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet” olvasásának folytatása
Az vesse rám az első követ
Kívül-belül üresen kong szívem
Az 1930-ban Salgótarjánban született Vasas Károly nem tartozott a korszak szobrászainak elitjébe. Első olvasásra talán élesen hangzik ez a mondat, de a minap kezembe került a korabeli Képző- és Iparművészeti Lektorátus mellett működő Művészeti Bizottság 1963 decemberéből való jegyzőkönyve, ahol Vasas a Könyves Kálmán körúton akkor felépült húsztantermes iskolaépület elé készített, a Lesenyei Mártát, Osváth Máriát és őt meghívó pályázaton egyébként nyertes szobortervét a testület tagjai igen éles szavakkal, meglehetősen méltatlanul, az akkor fiatalnak számító szobrász munkásságán a “nagyság” jegyeit számonkérve bírálták. “Kívül-belül üresen kong szívem” olvasásának folytatása
Égvilág
Amikor Eugenia Vazquez de Montemitro azon a napfényes délelőttön ötödszörre tartotta kezében a ficánkoló aranyhalat, ötödször hallgatta végig a hal könyörgését, visító esküvését, hogy három kívánsága is teljesülni fog, ha a fiatalasszony visszaengedi őt a folyóba, ő maga pedig már négyszer a vízhez hajolt, tenyeréből finoman kibocsátotta a jószágot, előzőleg négyszer el is sorolta ugyanazt a három kívánságot, és még mindig nem történt az égvilágon semmi, csak az üres felhők meg a kék tükröződött a moccanatlan vízen, egy pillanatra átfutott a fején, hogy a hiábavaló hatalmas vágyakozás helyett ebédre esetleg ez a parányi halacska is megtenné.
Bikavezető
Eszembe jutott egy sor, variáció-sorozat inkább, szaladt szinte magától, “Bálon berekedni — Tálon teregetni — Vállon veregetni”, de valami zavart benne, ezért megkérdeztem egy hozzáértő jó barátomat, ő mit gondol, szerinte miért akad meg. Azt válaszolta, szerinte azért, mert a harmadik rész első szava az előző kettőével ellentétben kettős mássalhangzós. Mivel a “Válon veregetni” (a Váli-erdő környékén, Vajda János stb.) már túlságosan elbonyolódott volna, és mivel a kiindulópont épp ez a harmadik, leghétköznapibb idiómaként létező részlet volt, hagytam a fenébe az egészet.
Az ötszögletű indonéz muff
E növény európai megjelenését ugyancsak Steven van der Hagen sikeres 1605-ös expedíciójának, illetve a Holland Kelet-indiai Társaság áldásos tevékenységének köszönhetjük. Közkeletű elnevezését a Jáva szigetén partra lépő németalföldi tengerészektől kapta, akik sötétedéskor a növény textúrájában az ősi termékenységi kultúrákra utaló rajzolatokat ismerték fel. A növényre őshonos lelőhelyén, az indonéz szigetvilágban pillantva igen sokan számoltak be túlvilági, halálközeli élményeikről is. Még többen haltak meg. Hollandiában, ahol a leginkább terjedt el, a fás szárú növényhez ma nem kötődnek ilyen extrém asszociációk. Kedveli a tenger felől érkező sós szelet, gyökérzete pedig jól viseli a hirtelen rátörő nedvességet.
A gondviselésről
Bécsben sajnos nem járok olyan sokszor, mint amennyiszer kellene, illene, jó lenne. Az elmúlt években kizárólag úgy jutottam el ide, hogy valamelyik nyugat-magyarországi kisvárosban vagy valahol faluhelyen töltöttünk néhány napot, és ezek közül az egyiket arra szántuk, hogy átautóztunk a nagyvárosba. Pedig nincs a nyugati világnak olyan könnyedén elérhető pontja, koncertre, operára, kiállításra, múzeumra vagy csak egyszerűen az utcai mászkálásra alkalmas közeli helye, mint Bécs. “A gondviselésről” olvasásának folytatása
