Hiányzik bizony. Amikor 2008 júniusában először (és azóta is utoljára) Párizsban jártam, még egyáltalán nem számítottam szoborvadásznak. Fényképeztem persze szobrokat, de nem mentem utánuk, nem kerestem őket, nem másztam át kerítéseken, nem könyörögtem kapu- és biztonsági őröknek, nem szereztem meg eltűnő közös képviselők és homályba vesző cégvezetők elérhetőségeit, nem törtem át pedellusok és őrkutyák védővonalán, és ha utamba akadt egy-egy szobor, nem fényképeztem körbe őket, nem fotóztam le módszeresen a részleteiket. tovább
Gellérthegyi álmok
A gellérthegyi Jubileumi Park 1965-ben létesült. A park megépítése a korszak fontos látványberuházásának számított, noha a korszak még egyáltalán nem ismerte ezt a szót; a felszabadulás 20. évfordulóját kívánták emlékezetessé tenni vele. A “felszabadulás” szót viszont nagyon is jól ismerték a magyarok, bár mélyebb értelmét nem nagyon firtatták, hiszen akkor saját felelősségüket is keresniük kellett volna, a magyarok pedig sok mindent csinálnak szívesen, de a saját felelősség keresése nem tartozik ezek közé. Bővebben
Sebemet minek is mutogattam
Ebben a posztban, előre szólok, idegen tollakkal fogok ékeskedni leginkább. Hosszabb idézet következik Ovidius Átváltozásokjából, a mű Kilencedik könyvének utolsó előtti, Byblis című fejezete olvasható itt, majdnem teljes egészében, Devecseri Gábor fordításában, amelybe Ferdinand Leenhoff (1841-1914) 1900-ban bronzba öntött, Biblis című neoklasszicista szobrának képeit illesztem. tovább
Hálómat kivetem, hátamat fordítom
Ha pusztán szobrokról beszélünk, a “Balaton kapuja” címre igen sokan pályáznak. “Hálómat kivetem, hátamat fordítom” olvasásának folytatása
Veszi a kalapját
Végül úgy döntöttem, ezt az amszterdami szobrot nem teszem be nagy kalap-gyűjtésembe, noha valamiképpen a kalapos szobor esszenciája — de így talán rá tudom irányítani a figyelmet arra a publikálása óta oly sokat változott posztra, hogy már apja sem ismerné fel, ha nem foglalkozott volna vele annyira sokat és nem bővítgette volna folyamatosan. De ebbe nem akarok túlságosan belebonyolódni, mert nem fogok tudni könnyen kikeveredni belőle. “Veszi a kalapját” olvasásának folytatása
Gondolatok a könyvtárban
Főné és Mellékné régi könyvet bújnak a könyvtárban. Fiatalok még, bár mindketten házasok. Főné töri meg a csöndet végül.
— Nekem nagyon hiányzik.
— Ige… Nekem is.
Jelenetek az állatok királyának életéből
Ha az ember sokat fényképez szobrokat, domborműveket, emléktáblákat, az évek során előbb-utóbb gyűlni kezdenek merevlemezén ennek a hamisítatlan urbánus tevékenységnek a melléktermékei. Utcaképek, épületrészletek, fák, domborművekbe ékelt gázkonvektorok, vicces feliratok, hülyéskedő-hasraeső járókelők, járművek, tűzcsapok, sínek, és aztán persze más szobrok is, olyanok, amelyeket először nem is akart lefényképezni. “Jelenetek az állatok királyának életéből” olvasásának folytatása
Két kérdés
— És mondd, egyszer megleshetlek titokban, futás közben?
— Persze. De biztos, hogy fogod bírni?
A szépen cigiző Weöres Sándor
Székesfehérvár ezzel a domborműves emléktáblával emlékezett meg Weöres Sándorról, aki röviddel pécsi könyvtárigazgatósága után, a háborút követő hónapokban vezette a város múzeumát. Az emléktábla Nagy Benedek munkája, 2013 júniusában avatták az eredeti múzeumépület Országzászló térre néző “múzeumi panteonjában”. “A szépen cigiző Weöres Sándor” olvasásának folytatása
Beadja a derekát
Mindenki ismeri a viccet a Mókus őrsről, akik átvezettek egy öreg nénit a zebrán, mostan végig se mondom, de azért a kezdőmondat erejéig mégis felidézem, hiszen olyan poszt következik, amely eredetileg nem itt szeretett volna lenni, ám a szobrokkal foglalkozó előző két bejegyzés végül ide kényszerítette, és talán látni is fogjuk, miért. “Beadja a derekát” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 