Buda, Buda, Buda. Főhősöm, akit itt nem akarok megnevezni, öregnek érezte már magát Budához. Nyomasztották a kis girbe-gurba hegyi utcák, a Vár vagy a Halászbástya alatt a legtöbbe be sem lehetett hajtani. A kies lakóövezetek is bosszantották, az volt a benyomása, a budaiak ferde szemmel néznek rá. Izmos vádlijú, mindig hegynek felfele gyalogló büszke nők, lábfejüket sík terepen, álló helyzetben is a féken tartó morcos férfiak. Leparkolt fekete autójával, szabályosan a járdára, úgy, ahogy a tábla előírta. Nincsen hely semmire, lejt minden. Elképzelte, hogy az úttestre lépve két dörrenést hall, sivító, repesztő hangot, az egyik golyó a kocsija hátuljába, a csomagtartóba fúródik, a másik őt találja el. Fényes, csillogó hírhozók, egyetlen fémes puffanással közlik üzenetüket. De Buda nem akarta a dolgokat ilyen könnyen megoldani.
Az édeni és a semmi közt mégiscsak kell lennie valaminek
Egyáltalán nem hiszem, hogy azzal kéne kezdenem, Siófokhoz szoros gyerekkori szálak fűznek. Pedig a vállalat üdülőjének jóvoltából, ahol anyám dolgozott, öt-hat éves koromtól majdnem tizennyolc éves koromig, 1966-tól úgy 1979-ig minden évben két hetet, az iskolaidőt közvetlenül követő gyerekturnusoknak köszönhetően gyakran kétszer két hetet is eltöltöttem a városban. tovább
Kálmán Imre mindentől 5 m-re
Erik Satie, az arcueil-i remete jegyzi fel Charles Floquet “csinos kis történetét”. Az 1880-as évek végének Párizsában járunk, csupa francia dologból áll össze ez a rövid kis szerzemény. “Kálmán Imre mindentől 5 m-re” olvasásának folytatása
De hát minek?
Ezt a faviccet Jonathan Franzen Diszkomfortzóna című könyvéből veszem kölcsön, aki felidézi kamaszkorából az egyik, a cserkésztáborban sokszor elhangzó, a nagyobbak számára már unalomig ismert viccet:
Silly Sally sétálni megy az erdőbe, találkozik egy öregemberrel, aki azt mondja neki:
— Kérlek szépen, Silly Sally, vedd le az összes ruhád!
— De hát minek? Úgyse mennek rád.
Írósorsok
Otakar Švec prágai Sztálin-szobrát több mint két évvel a diktátor halála után, 1955 májusában avatták. A csehszlovák főváros egyik legszebb pontján elhelyezett szoborcsoport rohammunkában készült, így is a legkésőbb felavatott kelet-európai Sztálin-szobor lett belőle, igaz, egyúttal a legnagyobb méretű is. Az avatást a hatvanharmadik évében járó alkotó sem érte meg: néhány héttel korábban feleségével magukra nyitották a gázcsapot. Az emlékmű nem sokáig állt a helyén, 1962 októberében felrobbantották, talapzatát és a két oldalát ékesítő hatalmas díszláng-tálakat meghagyták. Még érdekesebb a kép, ha figyelmesebben nézzük. “Írósorsok” olvasásának folytatása
Lehull a lepel
Nehéz az élet. Ha szobrot fényképezünk, nemcsak a nap és az évszakok változására kell figyelemmel lennünk, nemcsak arra tehát, hogy milyen szögből milyen fényt kap egy-egy szobor vagy hogy takarja-e már a dús tavaszi növényzet — néha egyéb, nem a csillagászat vezérelte körülményekre is. “Lehull a lepel” olvasásának folytatása
Hiányzik Maillol
Hiányzik bizony. Amikor 2008 júniusában először (és azóta is utoljára) Párizsban jártam, még egyáltalán nem számítottam szoborvadásznak. Fényképeztem persze szobrokat, de nem mentem utánuk, nem kerestem őket, nem másztam át kerítéseken, nem könyörögtem kapu- és biztonsági őröknek, nem szereztem meg eltűnő közös képviselők és homályba vesző cégvezetők elérhetőségeit, nem törtem át pedellusok és őrkutyák védővonalán, és ha utamba akadt egy-egy szobor, nem fényképeztem körbe őket, nem fotóztam le módszeresen a részleteiket. tovább
Gellérthegyi álmok
A gellérthegyi Jubileumi Park 1965-ben létesült. A park megépítése a korszak fontos látványberuházásának számított, noha a korszak még egyáltalán nem ismerte ezt a szót; a felszabadulás 20. évfordulóját kívánták emlékezetessé tenni vele. A “felszabadulás” szót viszont nagyon is jól ismerték a magyarok, bár mélyebb értelmét nem nagyon firtatták, hiszen akkor saját felelősségüket is keresniük kellett volna, a magyarok pedig sok mindent csinálnak szívesen, de a saját felelősség keresése nem tartozik ezek közé. Bővebben
Sebemet minek is mutogattam
Ebben a posztban, előre szólok, idegen tollakkal fogok ékeskedni leginkább. Hosszabb idézet következik Ovidius Átváltozásokjából, a mű Kilencedik könyvének utolsó előtti, Byblis című fejezete olvasható itt, majdnem teljes egészében, Devecseri Gábor fordításában, amelybe Ferdinand Leenhoff (1841-1914) 1900-ban bronzba öntött, Biblis című neoklasszicista szobrának képeit illesztem. tovább
Hálómat kivetem, hátamat fordítom
Ha pusztán szobrokról beszélünk, a “Balaton kapuja” címre igen sokan pályáznak. “Hálómat kivetem, hátamat fordítom” olvasásának folytatása
