Az 1980-as évek közepén a hetvenedik éve körül és pályája végefelé járó Somogyi József olyan feladatot kapott, amilyenhez nagyon hasonló felkérésben 1968-ban, ötvenegy-két évesen, pályafutása középső szakaszában egyszer már részesült: a szigetvári Zrínyi Miklós-lovasszobor után bő másfél évtizeddel megbízták, készítsen monumentális lovas portrét II. Rákóczi Ferencről — ugyancsak reprezentatív történelmi környezetbe, a viszonylagos épségben fennmaradt sárospataki vár udvarába. “Új s új lovat” olvasásának folytatása
Mint sült galamb a tátott szájba
Ez a poszt az itt következő három tucat képpel nyugodtan belefért volna a Nagy Oroszlánposztba, úgy alakult azonban, hogy azzal már készen voltam, mikor a tél közepén eljutottam két napra Amszterdamba. Királyság fővárosa, noha nem az uralkodó székhelye — így vagy úgy az oroszlánnak látatlanban is nagy becsben kell állnia Amszterdamban. Várakozásaimban nem csalódtam. “Mint sült galamb a tátott szájba” olvasásának folytatása
Agglegény a porcelánboltban
Az elefántokkal úgy vagyok, mint a nőkkel. Szívesen elnézegetem őket, de otthonra nem kéne.
Derékhaddelhadd
Talán meg fogja bocsátani e poszt olvasója nekem az első olvasásra valószínűleg keresettnek ható címet, de végül hiába igyekeztem, semmi kifejezőbbet nem találtam arra, ami itt következik. A Lejaklózottan cím néhány hónapja egyszer bejött már — arra gondoltam, akkor ez az izlandi bányásztelepülésnek való nevet rejtő cím is működni fog. Hiszen Kerényi Jenő négy egyalakos szobra van soron, és ha az olvasó belekezd a szó etimológiai felfejtésébe, és közben nézegeti a képeket is, rögtön érteni fogja, miért ezt a címet választottam. “Derékhaddelhadd” olvasásának folytatása
Döntés
Buda, Buda, Buda. Főhősöm, akit itt nem akarok megnevezni, öregnek érezte már magát Budához. Nyomasztották a kis girbe-gurba hegyi utcák, a Vár vagy a Halászbástya alatt a legtöbbe be sem lehetett hajtani. A kies lakóövezetek is bosszantották, az volt a benyomása, a budaiak ferde szemmel néznek rá. Izmos vádlijú, mindig hegynek felfele gyalogló büszke nők, lábfejüket sík terepen, álló helyzetben is a féken tartó morcos férfiak. Leparkolt fekete autójával, szabályosan a járdára, úgy, ahogy a tábla előírta. Nincsen hely semmire, lejt minden. Elképzelte, hogy az úttestre lépve két dörrenést hall, sivító, repesztő hangot, az egyik golyó a kocsija hátuljába, a csomagtartóba fúródik, a másik őt találja el. Fényes, csillogó hírhozók, egyetlen fémes puffanással közlik üzenetüket. De Buda nem akarta a dolgokat ilyen könnyen megoldani.
Az édeni és a semmi közt mégiscsak kell lennie valaminek
Egyáltalán nem hiszem, hogy azzal kéne kezdenem, Siófokhoz szoros gyerekkori szálak fűznek. Pedig a vállalat üdülőjének jóvoltából, ahol anyám dolgozott, öt-hat éves koromtól majdnem tizennyolc éves koromig, 1966-tól úgy 1979-ig minden évben két hetet, az iskolaidőt közvetlenül követő gyerekturnusoknak köszönhetően gyakran kétszer két hetet is eltöltöttem a városban. tovább
Kálmán Imre mindentől 5 m-re
Erik Satie, az arcueil-i remete jegyzi fel Charles Floquet “csinos kis történetét”. Az 1880-as évek végének Párizsában járunk, csupa francia dologból áll össze ez a rövid kis szerzemény. “Kálmán Imre mindentől 5 m-re” olvasásának folytatása
De hát minek?
Ezt a faviccet Jonathan Franzen Diszkomfortzóna című könyvéből veszem kölcsön, aki felidézi kamaszkorából az egyik, a cserkésztáborban sokszor elhangzó, a nagyobbak számára már unalomig ismert viccet:
Silly Sally sétálni megy az erdőbe, találkozik egy öregemberrel, aki azt mondja neki:
— Kérlek szépen, Silly Sally, vedd le az összes ruhád!
— De hát minek? Úgyse mennek rád.
Írósorsok
Otakar Švec prágai Sztálin-szobrát több mint két évvel a diktátor halála után, 1955 májusában avatták. A csehszlovák főváros egyik legszebb pontján elhelyezett szoborcsoport rohammunkában készült, így is a legkésőbb felavatott kelet-európai Sztálin-szobor lett belőle, igaz, egyúttal a legnagyobb méretű is. Az avatást a hatvanharmadik évében járó alkotó sem érte meg: néhány héttel korábban feleségével magukra nyitották a gázcsapot. Az emlékmű nem sokáig állt a helyén, 1962 októberében felrobbantották, talapzatát és a két oldalát ékesítő hatalmas díszláng-tálakat meghagyták. Még érdekesebb a kép, ha figyelmesebben nézzük. “Írósorsok” olvasásának folytatása
Lehull a lepel
Nehéz az élet. Ha szobrot fényképezünk, nemcsak a nap és az évszakok változására kell figyelemmel lennünk, nemcsak arra tehát, hogy milyen szögből milyen fényt kap egy-egy szobor vagy hogy takarja-e már a dús tavaszi növényzet — néha egyéb, nem a csillagászat vezérelte körülményekre is. “Lehull a lepel” olvasásának folytatása
Csak a képre emlékezem 