Vagy ahogyan kedvenc fiatalkori filmünkben, a Jules és Jimben olyan káprázatosan mondották: “le chapeau”. Nem is filmrészletet ajánlok a youtube-ról (mindenkit arra biztatok, keresse meg a jelenetet, nem árulom el, hol van, szerezze meg, kérje kölcsön, töltse le, nézze végig az egészet), hanem ezt a gyönyörű mai hommage-t; ezt látva azonnal érteni fogjuk, miről is van szó.
A kalapról. “A kalap” olvasásának folytatása
Akárhogy van, akár szeretjük, akár nem, tudomásul kell vennünk és muszáj együtt élni a tudattal: az egész alakos figurális szobroknak van lábuk. Ráadásul a talapzat miatt sokszor közvetlenül az orrunk előtt van vagy túlságosan is kéznél foglal helyet a szoborláb. Kicsit ellenkezőleg érzek, mint ahogyan Annie Ernaux írja egyszerű narratológiai megjegyzésként, valójában a rá jellemző és nagyon is vonzó elbeszélői csökönyösséggel egy családi történés kapcsán Egy asszony című, az édesanyjáról szóló önéletrajzi kisregényében: “Nem tudom elmondani azokat a perceket, mert már megtettem egy másik könyvben, vagyis egy újabb elbeszélés, más szavakkal, más mondatrenddel, soha többé nem lehetséges.” Én éppenhogy ugyanannak veselkedek neki most is ebben a bejegyzésben, mint mindig a blogban, nagyjából a szavaim is hasonlítanak és a mondataim rendje is ugyanaz, még akkor is, ha ennek a szövegnek a genezise eltér az általános gyakorlatomtól: nem egy előzetes elképzelés vagy terv hozta létre, hanem jobbára a véletlen, amit egy idő után megpróbáltam irányítani és szerzői intencióval utólag felruházni. Ha lett benne történés, akkor ez az utólagos felruházás eredménye. A poszt képei között kizárólag olyan felvételek láthatóak, amelyeket szándékosan szoborlábakról, szobrok lábfejeiről készítettem — egy-két kivételtől eltekintve egyik sem kivágat, hanem közvetlenül fényképezett teljes kép, sokszor a mélységélesség jótéteményeivel megáldva. Mozgóposzt egyébként, ami azt jelenti, 2013-as megnyitása óta folyamatosan és kiszámíthatatlan ütemezésben bővítem, mindig új arcát fogja mutatni tehát a láb.
“Egyik lábam itt, a másik meg ott” olvasásának folytatásaMagyarországon ma sajnos ritkaságszámba megy az olyan kisváros, mint Tata: köztéri szobrai sajátos egyensúlyban vannak egymással, régi és új egymás mellett létezik, a régiből gondosan őrizve megmaradt minden, ami vállalható, az újba nem rondít bele egyelőre egyetlen hidegburkoló által fabrikált Trianon-emlékmű, országzászló vagy Wass Albert-szobor sem. Úgy is lehet mondani, itt még minden rendben van. A séta a tatai Öreg-tó Óváros felé eső körnegyedét öleli fel, az első lakóházak előtti parkban kezdődik, és az Esterházy-kastély környékén a tavat elhagyva, az egykori zsinagógánál ér véget. 12 szobor, 27 képen, tényleg nem kerget a tatár, még Tatára sem.
Csak a képre emlékezem 