Majdnem és mégsem

Nyírő Gyula az 1920-as években született szobrászok generációjához tartozott, ugyanahhoz a nemzedékhez, amelyikhez például Bártfay Tibor, Bolgár Judit, Csontos László, Gádor Magda, Gyenes Tamás, Illés Gyula, Kiss István, Kiss Kovács Gyula, R. Kiss Lenke, Kiss Sándor, Konyorcsik János, Kovács Ferenc, Kucs Béla, Marton László, Megyeri Barna, Mészáros Dezső, Nagy Sándor, Radó Károly, Somogyi Árpád, ifj. Szabó István, Szabó László, Varga Imre, Varga Miklós, Várady Sándor, Vigh Tamás, Wágner Nándor — hogy csak olyan neveket soroljak, akik szerepeltek már vagy szerepelni fognak még szobraikkal a blogon. Van persze különbség egy 1920-as és egy 1929-es születési évszám között (az előbbi tulajdonosát fiatal férfiként akár a háborús frontra is vezényelhették, a későbbié, ha szerencséje volt, köztéri szobrász-karrierjét már a szocreál ideje után kezdhette el), mindenesetre ez az a generáció, amelynek tagjai, a tíz-húsz-harminc évvel idősebb mesterek árnyékában, ha elfogadták az alapszabályokat, még jellegadóan, kellő intenzitással vehettek részt a magyarországi köztéri szobrászat 1960-as, 1970-es évekre eső expanziójában. A harmincas években születettek körében már jóval szórtabb a kép, és közülük meg a fentebb említett szobrászok közül jó néhányan mester korukban érkeztek el a paradox módon éppen 1990 után fokozatosan eluralkodó köztéri jelentéktelenségbe. És hát nincs mit szépíteni, sokan, ha megérték, túlságosan könnyen adták meg magukat a szabadság látszólag jóval egyértelműbb viszonyai között.

“Majdnem és mégsem” olvasásának folytatása

Hol Vilt, hol nem Vilt

Tulajdonnévből szójátékot kanyarintani olyan illetlen dolog, hogy csuhaj. De arra kérem az olvasót, ne ítéljen a címről elhamarkodottan, olvassa végig az alábbi bejegyzést, és utána döntse el, jogos volt-e részemről ezt a címet adni ennek a posztnak. Vilt Tibor következik ugyanis, a korszak egyik nagyágyúja, nemcsak a hatvanas-hetvenes évek, de tulajdonképpen az egész általa aktív szobrászként eltöltött időszak, az 1920-as évek közepétől, az Iparművészeti Iskolában, majd a Képzőművészeti Főiskolán végzett tanulmányaitól 1983-ban bekövetkezett haláláig tartó idő egyik legkiemelkedőbb művésze, fiatalabb szobrászok egész seregének hivatalos katedra nélküli mestere, igazi tekintély — illetve a vázlatos pályaképen túl részletesebben egyik legvitatottabb, ám szimbolikus jelentőségű szobra, a csepeli strandfürdő bejáratánál álló, az 1960-as évek elején készült, de végül csak 1970-ben a helyére került Játszó gyerekek.

“Hol Vilt, hol nem Vilt” olvasásának folytatása

Bebábozottan

Nők, nők, nők, mindig csak a nők. 1963. január 25-én a Művészeti Bizottság megtárgyalta és jóváhagyta azt a névsort, amit a Képzőművész Szövetség titkársága a 2 ezrelékes szobrász zsűrik tagjaira vonatkozóan terjesztett fel. Antal Károly, Borsos Miklós, Csontos László, Győri Dezső, Halmágyi István, Herczeg Klára, Illés Gyula, Kalló Viktor, Kerényi Jenő, Kiss István, Kiss Sándor, Kocsis András, Konyorcsik János, Kovács Ferenc, Kucs Béla, Laborcz Ferenc, Makrisz Agamemnon, Martsa István, Megyeri Barna, Madarassy Walter, Mészáros Dezső, Marton László, Mikus Sándor, Olcsai Kiss Zoltán, Segesdi György, Szabó Iván, ifj. Szabó István, Tar István, Ungvári Lajos, Vilt Tibor, Vigh Tamás, Várady Sándor.   “Bebábozottan” olvasásának folytatása

Négy kerékkel a világ körül; vagy öttel

Mindenem az autós közlekedés. Nincs rendszám, amit menet közben el ne olvasnék, közlekedési tábla vagy útra festett jel, amit figyelmesen végig ne csodálnék, karosszéria vagy kocsibelső, amit meg ne bámulnék. Egy kopott, a használatban elöregedett kormánykerék, egy járdaszegély mellé félregurult dísztárcsa ugyanúgy le tud fegyverezni, mint egy jól elhelyezett márkajel, egy szépen világító műszerfal vagy egy bőrbevonatú autósülés. A Thököly út kivilágítatlan felezővonalán centiméterekre a két irányban zúgó autóhadtól egyensúlyozó, ebbe és abba az irányba forgolódó gyalogosok bármikor képesek megindítani, az országúton mindig párosával átszaladó kutyákhoz vagy az út mentén százzal elsuhanó nyári jegenyefákhoz hasonlóan.

“Négy kerékkel a világ körül; vagy öttel” olvasásának folytatása

Ünnep van

Nem olyan nagy ünnep, de azért a kis ünnep is ünnep. Aki követi itt legfelül, a képernyő jobb oldalán a rovatoknál szereplő zárójeles számokat, jól tudja, hogy a blogon ez a 100. olyan bejegyzés, amit a “Szobor” kategóriába soroltam be. Amikor mindezt írom, időnként az előnézetben ellenőrzöm, a szóban forgó kijelző még 99-et mutat, de a végén egy kattintás, és azonnal ugrani fog egyet. Kattints egyet te is, kedves olvasó, ide, és kedvedre végigpörgetheted most már mind a százat.

“Ünnep van” olvasásának folytatása

De izzó szellemét a tűz nem

Ezzel a szoborral túlságosan sokat pepecseltem, többször is nekiveselkedtem, hogy megírjam hozzá a kísérőszöveget, de mindig kudarcot vallottam vele. Ha létezik lista a veszélyeztetett budapesti szobrokról, Kiss István Dózsa György-emlékműve bizonyosan előkelő helyen áll rajta. Ne gondoljuk, hogy az a hatalom, amely a gyűlöletes keresztény középosztály hamis nosztalgiáitól, félművelt kúriai ábrándoktól indíttatva, árra-fizetségre tekintet nélkül épp ezekben az időkben teszi át székhelyét a budai várba, túlságosan sokáig viseli majd el ennek a szobornak a közelségét — azét a szoborét egyébként, melynek a főszereplőjéhez köthető legfontosabb év ötszázadik fordulójáról 2014-ben nemhogy emlékévvel, egyetlen kukkal sem volt képes megemlékezni. Magyarország 2017-ben. Ma még csak az ülő Kodály-szobor az egykori kármelita kolostor/Várszínház, a készülőfélben lévő miniszterelnöki rezidencia mellől, vissza arra a helyre, ahonnan annak idején áttelepítették, mert túlságosan sokszor lett megrongálva; három-négy év múlva majd a Dózsa — alighanem sehova. És ez az eltávolítás, akármit mondok a Dózsa-emlékmű esztétikai vonatkozásairól az alábbiakban, előre szólok, szégyenteljes, ezekhez a mostani tahókhoz méltó lesz.  “De izzó szellemét a tűz nem” olvasásának folytatása

Kicsiben

Miközben adósságaim a blogot illetően az égbe hágnak, az igazat megvallva, nem vagyok egészen elégedett a WordPress reklámhatékonyságával, vagy pontosabban azzal a sablonnal, amit a szolgáltatáson belül használok. Nem a látogatottsággal nem vagyok kibékülve, hanem azzal, hogy a mostani sablon túlságosan statikusnak mutatja a blogomat, csak az az érdekes neki, ami vadonatúj benne, mindent, ami régebbi vagy régi, feledékeny jóbarát, tapintatlan szerelmes módjára a messzeségbe tol. Igazán elszánt blogolvasónak kell lennie annak, percekig görgetnie, linkekre rákattintania, a keresőt, a naptárat vagy a címkefelhőt használnia itt jobboldalt, aki a két-három évvel ezelőtti bejegyzésekre vagy legalább az egész blog súlypontjaira kíváncsi. “Kicsiben” olvasásának folytatása