A hülyék heti adója, szokta mondani a lottóról az apám, de azért nem volt olyan hét, hogy ne fizette volna be. Már eljátszotta a szerencséjét. Még fiatal házasokként nyertek anyámmal egy biciklit a tárgynyereménysorsoláson. Egyikük sem tudott biciklizni, úgyhogy eladták, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megérintették volna.
Aztán beültünk az egyetlen nyitva tartó kávéházba, fél 11 körül járt. Kettőnkön kívül nem volt vendég, az utca is üresen kongott a délelőtti verőfényben. A pincér azonnal hozta a gyűszűnyi, forró, méregerős presszókávét.
– Csodálkozom rajtad.
– Miért? Hogy nem rándult össze az arcom, és örömömben nem kiáltottam fel, hogy ez aztán a kávé?
– Igen. Mindenki odavolt eddig érte.
Rágyújtottam, kifújtam az első slukkot.
– Tudom fegyelmezni magam.
Balassa Péter A másik színház című kötetéről
[Ez megint csak korai írás, 1990 februárjában jelent meg az Alföldben, nem kell hozzátennem, ahogyan semelyik fiatalkorú értekezőnek sem kell hozzátennie akár már néhány hónappal írása megjelenése után, hogy ma egészen másképp írnám meg. Arra nem emlékszem már, a címe miért nem a verssor-szerűbb, trocheikus A jó fül és a partitúra lett; pedig amíg most elő nem kerestem, így emlékeztem rá. “A partitúra és a jó fül” olvasásának folytatása
Magyarországon ma sajnos ritkaságszámba megy az olyan kisváros, mint Tata: köztéri szobrai sajátos egyensúlyban vannak egymással, régi és új egymás mellett létezik, a régiből gondosan őrizve megmaradt minden, ami vállalható, az újba nem rondít bele egyelőre egyetlen hidegburkoló által fabrikált Trianon-emlékmű, országzászló vagy Wass Albert-szobor sem. Úgy is lehet mondani, itt még minden rendben van. A séta a tatai Öreg-tó Óváros felé eső körnegyedét öleli fel, az első lakóházak előtti parkban kezdődik, és az Esterházy-kastély környékén a tavat elhagyva, az egykori zsinagógánál ér véget. 12 szobor, 27 képen, tényleg nem kerget a tatár, még Tatára sem.
Kétfajta ember van. Az egyik Trabanttal kezdte, a másik kis Polskival. Az utak aztán elágaznak.
“Kétfajta” olvasásának folytatásaMikus Sándornak, az egykor a Felvonulási téren állt budapesti Sztálin-szobor alkotójának két, tematikusan egymáshoz nagyon hasonló szobra áll a fővárosban. Már-már ikerdaraboknak látszanak, de legalábbis olyan párosnak és olyan problematikának, ami Mikust láthatóan intenzíven foglalkoztathatta egy időben.
Rajongásomba, jól emlékszem, a kezdetektől fogva vegyült egy pontosan megfogalmazható apróság, ami érezhetően zavart, s így azonnal nagyra is növekedett. A zavar oka az a felismerés volt, hogy az Ulyssest nem a félreértés, hanem inkább a leegyszerűsítő felületesség fogja körül. Nem a könnyű és nehéz irodalomról szóló, évtizedek óta tartó polémiára gondolok, bár tény – Szerb Antal világirodalom-történetének az Ulyssesre vonatkozó gunyoros passzusát tiszteletben tartva –, hogy a leegyszerűsítő felületesség áldatlan hatását e tekintetben is kifejtette, nem abban a nagyságrendben ugyan, amiről alább szó lesz – de ez a felületesség a könnyű és a nehéz különválasztásának értelmében is ott bujkált az Ulysses mögött.
Hétemeletes, régóta lakatlan hatalmas betonmonstrum Révkomáromban, közel a várhoz és nem messze a Selye János Egyetem újonnan felhúzott központi épületétől, a város egykor Angolparknak nevezett részében. A ház felsőbb szintjein is kitört ablakok, elhagyatottság, lepusztultság, rombolás, mintha csak egy Elektromodulátor suhintott volna rajta végig, könnyedén, éppenhogy érintve. Ekkora tömb azért még neki is sok lenne.
Létezik egy fénykép a már középkorú Dmitrij Sosztakovicsról, valamikor 1961-ből: a félprofilban álló zeneszerző szája bal sarkából hosszú cigaretta mered előre, vastag szemüvege mögül összeráncolt homlokkal, érzékelhető feszültséggel szegezi tekintetét a két kézzel maga elé tartott lepedőnyi újság hátoldalára. Más korban vagy más országban a lehető legcivilebb képnek számítana ez: valaki, történetesen korszakának egyik legragyogóbb elméje újságot olvas – a Sosztakovicsról ránk maradt képek között a hivatalos vagy ceremoniális alkalmakat, helyzeteket megörökítő fotókkal szemben az ilyen spontánabb pillanatok amúgy is kisebbségben vannak.
