Igazán nem akarom, hogy a blogból amolyan szoborfelvigyázó panaszfal legyen, ráadásul meggyőződésem, hogy a köztereket lakói úgy alakítják, ahogy kedvük tartja meg ahogy az írott és íratlan szabályok engedik — ez nyilván más következményekkel jár egy felvilágosult nyugat-európai nagyvárosban, mint mondjuk egy magába fordult kelet-európai iparvárosban, és más súllyal esik a latba a szándékos szoborrongálás, megint más súllyal az, ha a lakótelepek épületei közti utakat a lakók lerövidítik és a füves területet új átlókkal tapossák ki, újfajta geometriát adva a másképpen eltervezett térnek. “Mert elraboltad szép életemet” olvasásának folytatása
Kategória: Szobrok
Csak úgy csinál
Mintha nem tudná, hogy legalább száz éve várok rá. Nagyon szép, de a haja nem lobog, és sötét ruhában én bújok át a kerítésen, hogy lássam. Tényleg így voltam ezzel a szoborral, Laborcz Ferenc Diszkoszvetőjével, ahogy a Pál Utcai Fiúk énekli, mint a kisgyerek: legalább száz éve mindent tudtam róla, vártam rá, de a valóságban csak idén március végén láttam először. “Csak úgy csinál” olvasásának folytatása
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve
Azt nem állítom, hogy Pécsre Vilt Tibor Prométheusz című szobra miatt utaztam, de azt azért könnyen el tudom képzelni, hogy vannak olyan megszállottak, akik emiatt a szobor miatt jönnek ide. Ők (“…a testvér-emberek, / E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák, / Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek / Rettentő sodra visz”) mostanság csalódni fognak. “Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve” olvasásának folytatása
Hogy a lába sem éri a földet
Talán ildomtalanság rögtön a címben lelőni a poént, a gesztus, a lelövés viszont magyarázatot kíván, és ez a magyarázat lesz végül maga a dolog. Laborcz Ferenc — ő ennek a blognak, a “Laborcz Ferenc” címkére kattintva láthatjuk, amúgy is az egyik főszereplője — három szobra következik három posztban, három egyszerű, egyalakos szobor a művész legfontosabb alkotói korszakából, az 1960-as évekből, időrendben visszafele haladva. “Hogy a lába sem éri a földet” olvasásának folytatása
Nem lehet
Nem lehet szabadulni ezektől a szobroktól és az árnyékuktól. Aki egyszer látta őket, a foglyuk marad, és vissza-visszatér hozzájuk; mondhatni árnyékként követi őket. “Nem lehet” olvasásának folytatása
Két medve
Két medve az úgy jön ki,
Van itt minden
Van bizony. Kerényi Jenő monumentális pirogránit anyagú domborműve, A gyógyítás története olyan karakterű műalkotás, hogy szinte úgy tetszik, ha nézője végigsorolná a bal felső saroktól a jobb alsóig a rajta látható dolgokat, egyúttal az értelmezését is elvégezné; akárcsak a modern prózában, ahol a történet megközelítő ismertetése néha egyenértékű vagy éppen azonos a prózai mű jelentésadásával. A dombormű szignója szerint 1964-ben készült, 1965-ben helyezték fel az akkorra az Azbej Sándor tervei szerint a Tisztviselőtelepen felépült orvosegyetemi kollégium rövidebbik, keletre eső utcai homlokzatára. “Van itt minden” olvasásának folytatása
Vegyészek
Ritkaság, hogy egy szoborról készült fotót közel az eredeti méretben töltök fel — ezúttal ez történik, aki kíváncsi rá, kinagyíthatja, közelebbről megnézheti részleteit, elgyönyörködhet benne hosszan. Ráadásul nem is szobor, dombormű inkább, nem lehet körbejárni, igazából egyetlen nézete van: ez, ami itt látható.
Olvasni
Amihez persze nem elég pusztán az akarat. “Olvasni” olvasásának folytatása
Egyszerűen
Csontos László Ülő nő lepellel című szobrát 1960-ban állították fel az Újbudán, a Schönherz Zoltán utca déli oldalán lakóparkszerűen, de lakótelepi eljárással épített házegyüttes egyik belső kertjében. A “lakóparkot” újabb értelmében mondom, a “lakótelepet” az egykoriban. A nyolc-tízemeletes házak a környéken több helyen körbefognak ilyen parkocskákat, melyeket éjszaka bezárnak, nappal pedig nem használhatják őket autók. Mindenütt gyep, fák, játszótér, és némelyik ilyen belső udvarra egyszerű zsánerszobrok is odakerültek.
Csak a képre emlékezem 