Címke: akt

Fektében a lágyat

A “fekvő nő”, a szobrászat mindenkori hatalmas témája olyan archetípus, melyet felnevelt, megedzett, fölerősített az újkori és a modern festészet. Hellyel-közzel illeszkedett a huszadik század közepi művészeti normákhoz, ám ez az illeszkedés egyúttal bélyeget is sütött rá. Semleges dolog volt, a fennálló rendet legfeljebb frivolitásával karcolgatta vehemensebben, mint az “ülő nő”, az “álló nő”, az “olvasó nő” vagy a “dolgozó nő” — tovább

Az édeni és a semmi közt mégiscsak kell lennie valaminek

Egyáltalán nem hiszem, hogy azzal kéne kezdenem, Siófokhoz szoros gyerekkori szálak fűznek. Pedig a vállalat üdülőjének jóvoltából, ahol anyám dolgozott, öt-hat éves koromtól majdnem tizennyolc éves koromig, 1966-tól úgy 1979-ig minden évben két hetet, az iskolaidőt közvetlenül követő gyerekturnusoknak köszönhetően gyakran kétszer két hetet is eltöltöttem a városban. tovább

Hiányzik Maillol

Hiányzik bizony. Amikor 2008 júniusában először (és azóta is utoljára) Párizsban jártam, még egyáltalán nem számítottam szoborvadásznak. Fényképeztem persze szobrokat, de nem mentem utánuk, nem kerestem őket, nem másztam át kerítéseken, nem könyörögtem kapu- és biztonsági őröknek, nem szereztem meg eltűnő közös képviselők és homályba vesző cégvezetők elérhetőségeit, nem törtem át pedellusok és őrkutyák védővonalán, és ha utamba akadt egy-egy szobor, nem fényképeztem körbe őket, nem fotóztam le módszeresen a részleteiket. tovább

Sebemet minek is mutogattam

Ebben a posztban, előre szólok, idegen tollakkal fogok ékeskedni leginkább. Hosszabb idézet következik Ovidius Átváltozásokjából, a mű Kilencedik könyvének utolsó előtti, Byblis című fejezete olvasható itt, majdnem teljes egészében, Devecseri Gábor fordításában, amelybe Ferdinand Leenhoff (1841-1914) 1900-ban bronzba öntött, Biblis című neoklasszicista szobrának képeit illesztem. tovább

Vizesre nagyítva

Köztudomású, hogy Mikus Sándor, a huszadik század magyar köztéri szobrászatának sok nagy alakjához hasonlóan, szegény sorból származott. Eredetileg műszerészként kezdett dolgozni az újpesti Egyesült Izzóban, ahol a gyár főmérnöke, Pfeifer Ignác felfigyelt a fiatal munkás rendkívüli rajzkészségére, és anyagilag is támogatta őt abban, hogy Olaszországba utazzon művészeti tanulmányokat folytatni; bővebben

Mert nints rajtam rokola

Élek-halok az 1961-ben készült/felavatott szobrokért. Nem azt mondom, hogy ellenállhatatlan vonzalom ez, de másképpen dobban meg a szívem, ha azt látom egy talapzaton: 1961.  tovább

És mozdulatlan álmodozva fekszem

nyitóEbben a jórészt a szocmodern köztéri magyar szobrászattal foglalkozó blogban előbb vagy utóbb Tar Istvánnak (1910-1971) kell következnie. Teljesüljön be tehát az előbb-utóbbok mindenkori sorsa, és legyen ez az előbb/utóbb: most. tovább

Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem

Köztudott, és itt a blogon szereplő írások egyik-másikában is szóba került már, hogy a köztéri képzőművészet egyik válfaja nem is annyira titkolt erotikus összeesküvésnek számít. Legalábbis Magyarországon, a szocreált követő 15-20 évben, klasszikus szobrászi iskolázottság birtokában, bizonyos tabuktól már megszabadulva és még a modernizmus térnyerése előtt ez biztosan így volt elkönyvelhető: az itt látható szobrokhoz hasonló, igen nagy számú köztéri művek afféle összekacsintásként működtek művész és publikuma között. “Nem fáj a hajam, és nem fáj semmim sem” olvasásának folytatása

Legmerészebb álmaink is átguggolhatók

A blog történetében ez az első alkalom, hogy egy szobor nem feltétlenül saját esztétikai kiválósága, hanem elsősorban a fényképezés öröme okán kerül fel az oldalra. tovább olvasom